Egyházunk egy-két hete

Szentháromság ünnepe után a harmadik vasárnapon végre felavathatták az Orosházi Evangélikus Egyházközség világújdonságnak számító toronyóráját. A rendhagyó elven működő szerkezet a régi harangokkal kombinálva, azokkal összehangolva állt „szolgálatba”.

Már a tíznapos próbaüzem alatt híre kelt, hogy újra működik a város egyetlen műemlék templomának négy órája. Ezért június 27-én ugyancsak meglepte az Isten házába igyekvőket, hogy előző éjjel (pontosan éjfélkor) a torony mind a négy oldalán megtorpantak a mutatók. Többen riadtan meg is jegyezték, hogy ha ez ilyen gyorsan elromlott, akkor kár volt újra cserélni a régi mechanikát. De a leállás valójában csak az alkotók – Balogh János és Szőke János – meglepetése volt. Így azok, akik idejekorán odaértek a templomba, láthatták, hogy hajszálpontosan 9 óra 50 perckor miként lódulnak meg újra a mutatók. Négy perccel később pedig már azt is hallhatták, amikor megszólaltak az istentiszteletre hívogató, automatikusan vezérelt harangok.

Az egykori mechanikus toronyórának 2003 tavaszán ütött az utolsó órája. A nagyfokú kopás, az évszázados rozsdásodás következtében végleg leállt az immár javíthatatlan mechanika. A gyülekezet azonban úgy ítélte meg, hogy a kisvárosban található egyetlen műemlék épület megbénult toronyóráinak mozdulatlansága rossz üzenet a városlakóknak és az odalátogatóknak…

Megindult hát a gyűjtés – kezdetben szószéki hirdetéssel. Ez év elején a presbitérium elhatározta, hogy pünkösd vasárnapját „áldozati vasárnap”-nak hirdeti meg, és nemcsak gyülekezeti, hanem általános városi összefogásra szólít fel. Közben a templomba járók is szorgalmasan adogatták kisebb-nagyobb összegű adományaikat.

Már egészen szép summa gyűlt össze, bár még nem volt egészen egyértelmű, hogy pontosan mire fordíttatik. „Csupán azt tudtuk, hogy toronyórát szeretnénk templomunk tornyába” – idézte fel a kezdeteket az egyik presbiter, de mások arra is emlékeznek, hogy ez idő tájt jóindulatú (és kevésbé jóindulatú) kritikák is megfogalmazódtak. „Miért nem csináltatja meg az egyház a toronyórákat?” – kérdezték egyesek. „Hogy néznek ki ezek a mutató nélküli toronyórák?! Olyanok, mintha üreges szemű vakok lennének” – minősítették mások a valóban lehangoló látványt.

Ebben a „technikailag tanácstalan” stádiumban találta meg az egyházközséget Isten vezetésével Balogh János. Az orosházi származású cégvezető elmondta, hogy ő és munkatársai nem a hagyományos mechanikus órát állítanák helyre. Első hallásra meglepő javaslattal álltak elő: olyan óraszerkezetet készítenének, amelyet Frankfurtból rádiójelekkel vezérelnének. Az atomóra ötletét nem volt könnyű elfogadtatni a presbitériummal, de hosszas tanácskozás után végül mégis megköttetett a szerződés. A tervezők tudták: ha siker koronázza a vállalkozást, akkor ez az első modern toronyóra referenciamunka lesz mások számára is. Bár így is tekintélyes összegről volt szó, kiderült, hogy a költségek jóval alacsonyabbak lennének, mintha a hagyományos óramechanikát állítanák helyre.

Mivel ez ügyben külső segítségre nem számíthatott a gyülekezet, nagy lendületet vett az „áldozati vasárnap” megszervezése, azaz a közel kétezer darab boríték címzése és kézbesítése. Mindezt a presbitérium és a képviselő-testület tagjai vállalták, mert a postaköltséggel sem akarták a pénzalapot megkurtítani. Miközben továbbra is csordogáltak az olykor nem csekély összegű adományok, elérkezett pünkösd vasárnapja. Az egyházközség pénzügyesei izgatottan számolták össze a visszahozott borítékok tartalmát. Már az első borítéknyitáskor 950 ezer forint gyűlt össze. Az adakozás ezután sem állt le, és a június 27-i hálaadó istentiszteleten a nagy létszámú gyülekezet előtt arról számolhatott be az igazgató lelkész, hogy csak a borítékokban összesen 1 millió 300 ezer forintot találtak…

„Örömünkben már nem gondoltunk azokra, akik érzéketlenül félretolták vagy kidobták a kiküldött levelet, miként azokra sem, akik – gazdagok lévén – segíthettek volna, de nem tették. Hiszen mindezek ellenére megsegített minket az Úr, és a hálaadó istentiszteleten boldogan mondtunk köszönetet az új toronyóráért” – vetette papírra e sorok írója. (Hadd jegyezzem meg, hogy minden adománynak örültünk, de adódtak kifejezetten megható jelenetek is.

Néhány tehetősebb testvérünk 50 vagy 100 forintot ajándékozott az ügyre – megköszöntük nekik is –, de mellettük ott voltak azok az áldozatkész kisnyugdíjasok, akik közül többen fél- vagy egy teljes havi nyugdíjukat ajánlották fel erre a célra, csodálatos bizonyságát adva evangélikusságunk és templomunk iránti szeretetüknek. Még ha csaknem az összes nagyvállalatot hidegen hagyta is a helyi Szuperinfóban közzétett hirdetésünk, közülük ketten azért jelentős összeggel segítették ügyünket…)

Június 27-én mi másról is szólhatott az igehirdetés, mint arról, hogy mi a torony és a toronyóra szolgálata. A torony – mint az iránytű – azt mutatja meg, hogy életünknek Isten felé beállított életnek kell lennie. A toronyóra pedig az idő múlására figyelmeztet minket: arra emlékeztet, hogy eljön az a pillanat, amikor meg kell állnunk Krisztus ítélőszéke előtt. Hiába találtunk ki olyan fogalmakat, mint az örök barátság vagy az örök szerelem – itt a Földön minden mulandó. Az idő mint fékezhetetlen szállítóeszköz visz bennünket Krisztus ítélőszéke elé. Mi hát a tennivalónk? Az, ami a vasárnap igéjében olvasható: a bűnös asszonyhoz hasonlóan boruljunk le mi is Jézus lábaihoz (Lk 7,36kk).

Az istentisztelet után rövid ünnepi közgyűlés következett, amelyen a két vállalkozó közvetlen szavakkal beszélt arról, hogy ez a nap nemcsak a gyülekezet örömünnepe, hanem az övék is. Hangot adtak abbéli reményüknek is, hogy idővel számos olyan templomtorony lesz hazánkban, amelyekben az általuk továbbfejlesztett mechanikával működnek majd az órák.

A gyülekezet tagjai között akadtak olyan bátor vállalkozók, akik a „premier” napján a toronykupolába is felmentek, hogy megnézzék a számlapok mögött megbúvó kis szerkezeteket.

Ribár János

Regionális hozzárendelés: Orosházi Evangélikus Egyházközség