Liturgikus sarok

Nézzünk körül az egyházban 4.

Jóllehet kitekintésünk elsődleges célja az, hogy megismerjük a testvéregyházak, más felekezetek istentiszteleti életét, liturgikus gyakorlatát, most mégis maradjunk saját egyházunkban, és vizsgáljunk meg közelebbről egy – a közelmúltban a televízió által is közvetített – határon túli magyar evangélikus istentiszteletet.

Három héttel ezelőtt a Duna Televízió jóvoltából az erdélyi Barcaságba látogathattunk el. A Brassóval szinte összenőtt, magyarlakta Négyfalu egyikéből, Hosszúfaluból láthattunk istentisztelet-közvetítést. A hosszúfalu–fűrészmezei evangélikus egyházközség temploma megtelt ifjakkal és vénekkel, férfiakkal és nőkkel. Mindegyikük szemében ott élt az izgalom: ünnep van, együtt lehetünk, találkozhatunk Istennel. Jó volt látni, hogy mindenki aktívan részt vett az istentiszteleten: énekelt, imádkozott, válaszolt.

Az adás szerkesztője sokat segített abban, hogy ne csak nézői, hanem résztvevői is lehessünk az alkalomnak (oktatandó példa az istentisztelet-közvetítéssel foglalkozó szakembereknek). Ennek kapcsán érdemes szót ejtenünk néhány olyan részletről, amely minket, mai magyar evangélikusokat – a liturgiai reform egy bizonyos fázisában élőket – elgondolkodtathat. Istentiszteleti életünkben sok a közös vonás, de erdélyi testvéreink gyakorlatában megfigyelhető néhány érdekes sajátosság is. Ne feledjük tehát: magyar evangélikus istentiszteletről van szó!

Kajcsa László, a gyülekezet lelkipásztora, miután a prelúdium alatt bevonult az Isten szolgáját állva köszöntő gyülekezet között a templomba, az oltár előtt főhajtással imádkozott, majd keresztet vetett (!). A hívek vele együtt mondták a kezdőimádságot. Hangosan, természetesen – ráhangolódásként, alaphangmegadásként.

A liturgia a nálunk is megszokott formában zajlott, de a második ének igazi kyrie volt: „Uram, irgalmazz!” Az énekverses rendbe a lelkész liturgikus éneke is beleszövődött. Természetes módon énekelte: „Az Úr legyen veletek…”, a gyülekezet pedig énekelve válaszolta: „…és a te lelkeddel”.

A lekciókat fiatalok olvasták. A levélbeli ige elhangzása után a lelkész így szólt: „Boldogok, akik hallgatják és megtartják Istennek szent igéjét. Halleluja.” A gyülekezet pedig hármas halleluját énekelt rá – úgy, ahogyan majd kétezer éve teszik a keresztények szerte a világon. Az evangéliumi szentlecke felolvasása után pedig ezt mondta a lelkész: „Dicsőség az Úr Jézus Krisztusnak, akinek kegyelme nélkül semmit sem tudunk cselekedni.” A hívek erre válaszul azt énekelték: „Dicsőség néked, Krisztus”, majd responzumuk egy korálversbe torkollott.

Az úrvacsorai liturgia bevezetéseként is hallhattuk az üdvözlést („Az Úr legyen veletek – és a te lelkeddel”), majd a lelkész és a gyülekezet – a megszokott módon – énekelte végig a bevezető párbeszédeket: „Emeljük fel szívünket – felemeljük az Úrhoz”, „Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek – méltó és helyes ez”, „Valóban méltó és helyes…” Ez az úrvacsorai liturgia megéreztette a tv-nézőkkel is, hogy az énekelt szöveg mennyivel több a pusztán kimondottnál. Különösen is sokat jelentett, hogy nem énekverssel pótolták a Sanctust („Szent, szent, szent”), hanem a gyülekezet saját dallammal énekelte végig a teljes bibliai szöveget, beleértve a Benedictus mondatait is („Áldott, aki jön az Úr nevében”). Az Isten Bárányáról szóló ének is a teljes liturgikus szöveget tartalmazta, sőt helyi variánsban megszólalt az eredeti, lutheri istentiszteletben továbbhagyományozott gregorián dallam is.

Sokat árult el a következő úrvacsorai liturgiai pillanat. A megtört ostyát a lelkész a gyülekezetnek felmutatva a következőt mondta: „Testvéreim, a megáldott kenyér vajon nem a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak érettünk megtöretett szent teste-é? Ezért azt mondja a Lélek és az ő menyasszonya, ez a gyülekezet: Jövel, Uram Jézus!” A gyülekezet pedig együtt, hangosan válaszolt rá: „Jövel, Uram Jézus!” Majd a lelkipásztor így folytatta: „A megáldott kehely vajon nem a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak értünk is kiontott szent vére-é? Ezért azt mondja a Lélek és az ő menyasszonya, ez a gyülekezet: Jövel, Uram Jézus!” A hívek pedig ismét együtt, hangosan felelték: „Jövel, Uram Jézus!”

„Adjatok hálát az Úrnak – énekelte a lelkész az úrvacsora végeztével –, mert jóságos ő.” „És az ő jósága megmarad örökké” – válaszolt a gyülekezet szintén énekelve. (Ez a responzum a mi magyarországi liturgiánkban is megtalálható, csak mi alig használjuk.)

Magyar evangélikus istentisztelet határon innen és túl. Sok közös vonással, néhány eltérő momentummal. Az eltérés csupán abban rejlik, hogy fűrészmezei testvéreink nem vesztettek el annyit a közös keresztény és lutheri tradícióból, mint mi, akik az anyaországban élünk. Példájuk talán azt is megmutatja, hogy amit mi itt sokszor katolikusnak, idegennek tartunk, az eredetileg a miénk, magyar evangélikusoké volt.

Hafenscher Károly (ifj.)