Kultúrkörök

Ismét ajándékot kaptunk, maradandó kincset egyházunk gazdag kincsestárából: D. dr. Nagy Gyula nyugalmazott teológiai tanár és püspök dogmatikakötetének, Az egyház mai tanítása című könyvnek II/1. részét, A bűn lényege, eredete és következményei címmel megírt 150 oldalas tanulmányt. Az Evangélikus Élet június 20-i számában már beszámoltunk az új könyv bemutatójáról. Most a mű teológiai értékelésére kerítünk sort.

Már a külső is elárulja, hogy itt tulajdonképpen folytatásról van szó, hiszen a Luther Kiadó az előző résznél megszokott, ízléses formában jelentette meg a könyvet. A kötet tartalma a mottója alapján érthető igazán: „Az egyház igazi kincse Isten dicsőségének és kegyelmének legszentebb evangéliuma.” (Luther 62. tétele az 1517-es 95 tételből) Így nyilván a szerző szándéka is az, hogy az egyház igazi kincsestárából nyújtson át valamit. Nevezhetjük magtárnak is ezt a könyvet, amelyből gyümölcshozó, termékeny magok kerülhetnek az egyház szántóföldjébe.

Mindazok, akik ismerjük a nyugalmazott teológiai professzor terveit, tudjuk, hogy ez a kötet dogmatikai munkájának harmadik része, Isten és a világ nagy fejezetének négyes számú alpontja: A bűn rontása Isten teremtett világában – vagyis a hamartiológia. Ehhez szervesen tartozik még a Megváltóról, a megszentelésről szóló tanítás, valamint az egyházról vallott hitünk és a végső reménységről prófétáló befejező szakasz, amely személyes sorsunkat és a világ sorsát, Jézus visszajövetelét, az ítéletet és a teljességet jelentő Isten országát mutatja majd be.

Nem lehettem ott a bemutatón, de a könyvet már megjelenése napján megkaptam, elolvastam, kijegyzeteltem. Az alábbiakban az új kötet kapcsán megfogalmazódott gondolataimat szeretném megosztani az olvasókkal.

Erre a műre ugyanaz a magas színvonal jellemző, mint az előzőre. Bátorság kell ahhoz, hogy 21. században is ilyen rendszeres, következetes tanítást adjon valaki – ma, amikor német, angol, dán, svéd teológusok kísérleteznek azzal, hogy népszerű, könnyen érthető kátét adjanak az egyház népének kezébe, hogy akár még a világnak való udvarlás árán is segítsék a klasszikus keresztény tanítás tolmácsolását. Nagy Gyula meri az ősi, bevált tanítást közölni – mai szerzőket is ismerve, rájuk is hivatkozva megfogalmazni a klasszikus mondanivalót. Nem feledkezik meg az inkulturáció, vagyis a mai kulturális nyelv és gondolkodás figyelembevételéről. Lábjegyzeteiben az érdeklődő teológusoknak további szakirodalmi segítséget is nyújt. A szerző szándékában nem a nóvum, hanem az evangélium az elsődleges, nem a dátum (2004), hanem az időt álló mandátum a döntő.

Könyvében a tudományos alapossággal és irodalmi gazdagsággal együtt megszólal a személyes hit, a szilárd meggyőződés, a legjobb értelemben vett értelmiségi misszió.

A mű egyik „erénye” (nem az Isten előtti meritumról van szó), hogy filozófiai ismeretekre is épít. Ennek ellenére nem esik a római katolicizmus naivságába, amely szerint nemcsak egy út – Jézus Krisztus – vezet Istenhez, hanem az emberi ész is képes Isten ismeretére, tiszteletére és a hitre, ha fegyelmezetten gondolkodik. Nagy Gyula a hit eszközének tekinti az értelmet, mint egykor Luther, aki a Szentírásra és észokokra utalt, amikor tanítása visszavonására kényszerítették. A kettő együtt, de nem azonos súllyal jelentkezik az evangélikus tanításban. A hit több, mint az értelem ismerete: Istenre hagyatkozó, bátor bizalom, Urunkkal való személyes viszony. Ezért az evangélikus tanítás sohasem úgy beszél Istenről, mint témáról, hanem mindig személyes gyermeki bizalomról szól, hiszen benne, általa élünk és vagyunk, az ő megkereső szeretetére válaszol hitünk.

A bűnnel kapcsolatban is ez a személyes viszony a jellemző. A bűn istentagadás. Nem csupán cselekedetekben jelentkező, apróbb vagy nagyobb vétek, „szalonbűn”, hanem a lázadó ember alapvető magatartása: nem szereti, nem imádja Istenét. Luther éppen azon csodálkozott, hogy Isten őt, az ellenségét is szereti, őt, aki nem követi Isten akaratát, aki a saját maga istene akar lenni. Ezt vallotta meg egykor gyóntatóatyjának, Staupitznak is. A reformáció óta az a jellegzetes evangélikus gyónóimádság, amely nem bűnöket, vétkeket sorol fel csupán, hanem az alapvető bűnt vallja meg: Isten-ellenességünket. Ahogyan az Ágostai hitvallás is tanítja: „Mi valamennyien Isten tisztelete és szeretete nélkül születtünk.” Ez az alapbűnünk. Nemcsak „szalonbűnöcskéink” vannak, hanem újra meg újra hitetlenkedünk, és jobban szeretjük magunkat, mint Urunkat vagy felebarátunkat. Mindig a hitetlenség és szeretetlenség mélységéből kiáltunk bocsánatért.

A bűnről szóló tanítást Nagy Gyula úgy mutatja be, mint ami önmagában félelmetes, de amelyben az evangélium, a bűnbocsánat és húsvét öröme ad ideigvaló és végső reménységet, vigasztalást és erősítést. A bűnről szóló tanítás józan felismerésünkhöz tartozik, de a hitünk a győztes Úr evangéliumában nyugszik meg. Szerzőnk megmarad a keskeny úton: józanul elismeri a gonosz létét, ám nem hisz benne, hiszen az nem méltó a hitünkre, amint az Apostoli hitvallásban sem valljuk meg a gonoszban való hitünket. Mi a Szentháromság Istenben hiszünk, de a gonosz realitásáról tudunk. Csak a sátánisták hisznek benne, és imádkoznak hozzá. Jézus Krisztus az Alfa és az Ómega, életünk kezdetén és végén ő áll. A köztes időben Isten fegyverzetét használhatjuk: a hit pajzsát, az Isten igéjét és az imádság oltalmát (Ef 6,16–20). A könyv ezért logikusan kezdődik a Luther-idézettel (62. tétel), és végződik Luther diadalmas énekével, a reformátor győzelmi himnuszával, a 46. zsoltárból írt nagyszerű bátorítással: „E világ ura gyúljon bosszúra, nincs ereje már, reá ítélet vár: az Ige porba dönti.”

E nehéz kérdésben, sőt a személyes gonosz tárgyalásánál Nagy Gyula nem áll meg a lutheri ortodoxia jeles képviselőinél, hanem a 20. század nagy hatású teológusaira is utal: Thielickét, Tillichet, Barthot, Brunnert, Bultmannt, Karl Heimet, Trillhaast és Vogelt hívja segítségül, hogy mai emberekként értelmezhessük az ősi tanítást. Ugyanakkor filozófusokat – Kantot, Nietzschét, Heideggert –, sőt modern írókat is idéz.

Szerzőnk az evangélikus identitás megtartásával bátran nyúl ökumenikus szerzőkhöz és témákhoz. A világot járt professzor becsüli más felekezetű testvéreinket és teológusaikat. Szívesen tanul tőlük, de biztos abban, hogy nekünk is van mondanivalónk, és éppen ebben a kétirányú mozgásban értékeli az ökumenikus párbeszédet.

Végül megemlítem, hogy számomra – és valószínűleg más olvasók számára is – a 31. paragrafus a legizgalmasabb olvasmány, amelyben az „Istenem, miért?”, vagyis az úgynevezett teodiceai kérdés kerül elő: hogyan egyeztethető össze Isten szeretetével, igazságosságával az a mérhetetlenül sok szenvedés, nyomorúság, betegség, természeti és történelmi katasztrófa, a háborúk és diktatúrák borzalma, a nyomorékként született vagy rákban elpusztuló kisgyermekek, az éhhalál szélén tántorgó felnőttek szomorú sorsa? Nagy Gyula egyfelől a Szentírás bölcsességére utal, másfelől Jób alázatával hallgatni is mer, ha megválaszolhatatlan kérdések kerülnek elő. Ez a lelkipásztori magatartás feloldhatja a nem könnyen olvasható könyv tömör tanítását, és mindannyiunkat segíthet a hit harcában.

Id. Hafenscher Károly