Kultúrkörök

Laudációm kissé rendhagyó lesz. Oka a rendhagyó kor, amelyben élünk s a nem mindennapi lelki teher, amely népünkre történelme folyamán nehezedett, nehezedik. Az Úristen megpróbálja hitünket, megméri sorsvállalásunk erejét, tudván azonban esendőségünket, kezét nyújtja, és segít talpon maradnunk.

Idén június 13-án – első európai uniós választásunk napján – szétnyílt a Deák téri evangélikus templom kupolája. A templomot zsúfolásig megtöltő hallgatóság, jó másfél ezer lélek élte át e csodát. Az idei, immár 15. Bach-hét zárókoncertjén a H-moll mise csendült fel, és segítette Isten közelébe korunk szárnyaszegett emberét. A hívőt éppen úgy, mint az elbizonytalanodót, a kétségbeesőt. A Lutheránia ilyesfajta spirituális szolgálata közigényt jelenít meg. Hiszen köztudottan nehéz ma Isten áramkörében megmaradni. A fogyasztói társadalom konzummohósága a belső szférát sem kíméli. A szerzésben, habzsolásban kiüresíti a lelket. Isten szeretete nem melegít, égi fénye nem világít. Hívó szava nem hallatszik…

Ilyenkor dereng fel Johann Sebastian Bach képe, s az ember elindul a Deák téri templom felé, mint tették ezt sokan június 13-án is. A Kyrie azonnal szárnyára kapta a lelket, s az egek felé indította, majd az Agnus Deivel Isten békéjét árasztotta szét a hallgatóságban. 2004-ben a Rorate de super (Harmatozzatok, égi magasok) enyhét nemcsak adventkor kérheti a Messiást váró ember, hanem az év bármely szakában sóvároghatja azt. Bár Krisztus az elvesztett édeni üdvösséget halálával visszaszerezte nekünk, napjainkban a hit kegyelmi állapotát a Mammon mégis egyre inkább veszélyezteti. Veszélyezteti, de talán el nem veszejti – addig legalábbis biztosan nem, amíg Bach zenei igéi fölhangozhatnak, amíg a H-moll mise Credója, Sanctusa a teremtő Isten ábrázatát láttatja.

Hosszú időn át azonban nem a konzummohóság szikkasztotta ki a lelkeket, hanem a félelem dermesztette meg őket. A hatalom hivatalos istentelensége még a templom közeléből is elriasztotta az embereket. Abban az időben istentiszteletre, misére félve jártak csak. Kórusban énekelni zaklatással, nem egyszer állásvesztéssel járt, a Lutherániát mégis ezrek hallgatták. Még azok is, akiknek nem sok közük volt az égiek világához, de földi gondjaik elviseléséhez szükségük volt a Pollack Mihály és Hild József által megálmodott templom erőt, nyugalmat árasztó légkörére, a lelket átjáró bachi zenére. Mindebből kitetszik, hogy az énekkar szolgálata nemcsak a liturgiára, hanem szükség esetén az emberekre is kiterjedt. Magasan szárnyaló művészi teljesítményének két meghatározója van: egyrészt a zeneirodalom nagyjainak, élükön J. S. Bach remekműveinek megszólaltatása, másrészt ezen remekműveknek az emberi lelket erősítő képessége.

Nem egészen ilyen típusú, a történelem által rákényszerített szerepre gondoltak száz évvel ezelőtt az alapító okiratot megfogalmazó lutheránus elődök. Ilyesmi föl sem merülhetett bennük, amikor a kórus Lutheránia világi dalkör néven megalakult, majd Lutheránia Dalegyesület néven folytatta tevékenységét. Elsődleges céljuk a „társas szellem fejlesztése” volt a Deák téri gyülekezetben. (Ezen különféle összejövetelek, felolvasóestek, hangversenyek és kirándulások megszervezését is értették.) Bár a Lutheránia kezdetben világi dalkör volt, megalakulása óta szoros szálak fűzték a gyülekezethez. A húszas évek közepén pedig egyesült a már évtizedek óta működő egyházi kórussal, ellátva immár a liturgikus zenei feladatokat is.

Az idők múlásával a közösség életében egyre meghatározóbb szerepet betöltő és az egyházzenei élet kiteljesedését szolgáló énekkar nem kerülhette el a 20. század tragikus eseményeinek, történelmi buktatóinak következményeit. Újrakezdések, újjáépítések, újabb nekilendülések váltották egymást, miközben az együttes kohéziós ereje, hűsége és művészi igényessége biztosította a folyamatos felfelé ívelést és az elért magas szint megtartását. E felfelé ívelésnek olyan kiváló muzsikusok voltak a mozgatói, mint például Mendöl Ernő, Kapi-Králik Jenő, Zalánfy Aladár, Weltler Jenő és az utóbbi 16 évben Kamp Salamon, a Magyarországi Evangélikus Egyház zenei igazgatója, Bach elkötelezett szószólója.

A Lutheránia tevékenységére erős Bach-kultusz jellemző, melynek eredete jó kétszáz évre nyúlik vissza. A türelmi rendelet (1781) után megalakult pesti evangélikus gyülekezet első lelkésze, Molnár János még jénai tanulmányai során ismerte fel az egyházzene, a templomi kórus működésének fontosságát, spirituális hasznát. E felismeréshez hozzásegítette és egyszersmind Bach irányába terelte a Lipcsében 1802-ben megjelent Bach-életrajz is, melynek szerzője a német zenetörténeti irodalom egyik megalapítója, Johann Nikolaus Forkel jénai, majd göttingeni egyetemi tanár volt. Forkel még személyesen ismerte a Bach fiúkat. Nagy hatással volt tanítványára, Molnár Jánosra is, aki 1818-ban megjelentette a nagy tudósnak az egyházi énekkarok jelentőségéről, a korálok és a kantáták előadásáról szóló egyik tanulmányát. Ez utóbbiak éneklését a német evangélikus egyház a 19. század elejére kiiktatta szertartásaiból. Molnár János – nyilván Forkel hatására – visszahozta a kantátás istentiszteleti formát. Nagyjából ettől az időszaktól eredeztethetjük a Deák téri gyülekezet Bach-kultuszát, amely hol a zenei élet természetes ritmusában mutatkozott meg, hol pedig egy-egy nagy karnagy Bach-csodálatában forrósodott föl.

A jelenlegi karigazgató, Kamp Salamon számára is Bach a mester. 1992-ben Zászkaliczky Tamással és Dobozy Borbálával együtt alapították meg a Magyar Bach Társaságot, amely napjainkra mintegy 120 tagot számlál, és amely Bach zenéjének széles körű megismertetését tűzte ki célul. Ezt hivatott szolgálni az 1990-ben életre hívott, minden év június elején megrendezett Bach-hét is. Az ingyenes – így a szerényebb körülmények között élők számára is hozzáférhető – esteket rengetegen látogatják. A koncertsorozat Budapest zenei életének kiemelkedő eseményévé vált. A kórus mellett kiváló hazai és külföldi művészek tolmácsolásában hangzanak fel a zene óriásának művei.

A Lutheránia a magyar egyházzene szolgálatában túlnőtt a főváros és az ország határain is. Külhoni koncertjei legalább úgy öregbítik hírnevét, mint ahogyan emelik kóruskultúránk nemzetközi tekintélyét.

Végiggondolva a Magyar Örökség Díj alapjául szolgáló tevékenység történeti, kulturális és társadalmi követelményét, meggyőződésem, hogy az idén százesztendős Lutheránia mindezeknek teljes mértékben megfelel, amiképpen ezt a tisztelt bírálóbizottság egyhangú döntése is bizonyítja.

Végezetül Kamp Salamon egyik szép gondolata jut eszembe: „A művészetben rend van, ahogy a teremtésben is rend, összefüggés, arány van. Pontosan ez Bach zenéjének legfőbb jellemzője.” S én még hozzátenném: bárcsak a mi földi világunkban is érvényesülne ez az égi fényű bachi rend!

Erdélyi Zsuzsanna