A hét témája

– Az idősebb lelkészgeneráció számára ismerősen cseng az Ön neve, hiszen édesapja a Lutheránus Világszövetség egyik meghatározó alakja volt. Kérem, meséljen először róla és az édesanyjáról!

– Édesapám, Yoshiro Ishida egyetemista korában keresztelkedett meg, és ennek olyan nagy hatása volt a családjára, hogy mindnyájan kereszténnyé lettek. Teológiát tanult, majd lelkész lett a Japán Evangélikus Egyházban. Amerikai édesanyám misszionáriusként érkezett Japánba, hogy angol nyelvet tanítson az ottani evangélikus teológián.

Édesapám az 1960-as években a Lutheránus Világszövetségnél (LVSZ) dolgozott Genfben. Ezt követően Japánban és az Egyesült Államokban különféle evangélikus szemináriumokban tanított. 1978-ban újból Genfbe került, és az ottani Tanulmányi Osztály igazgatója lett. Az újabb genfi évek után visszatért a tanári pályára: ezúttal a chicagói teológián oktatott. A szakterülete a gyakorlati teológia volt, ugyanakkor nagy erővel vetette bele magát a missziológiába is. Azután a kilencvenes években a szüleim visszamentek Japánba, ahol egy újonnan alapított lutheránus főiskolán kezdtek dolgozni. Most már mindketten nyugdíjasok, bár édesapám félállásban még lelkészként szolgál.

– Ön milyen tanulmányokat folytatott, és hogyan került a Világmissziói Osztály élére?

– A Japánban végzett főiskolai tanulmányok után az egyesült államokbeli Szent Olaf Lutheránus Kollégiumba jártam, ahol az emberi jogokkal kapcsolatos kérdésekkel foglalkoztam. Ezt követően magiszteri fokozatot szereztem az angliai Lancasterben lévő egyetemen a nemzetközi kapcsolatok, a leszerelés és a béke témaköreiben. Tanulmányaim végeztével Genfbe költöztem. Néhány évig az Egyházak Világtanácsa Kommunikációs Osztályán dolgoztam. Itt találkoztam leendő feleségemmel, Emilyvel, aki az LVSZ-nél volt hasonló beosztásban.

Közben különböző szemináriumokat végeztem, majd 1990-ben újabb diplomát szereztem. Nyolc éve dolgozom az Amerikai Evangélikus Egyház Világmissziói Osztályán: a fejlesztésért és kapcsolatokért felelős részleg igazgatója vagyok. A társegyházakkal együttműködve azon fáradozunk, hogy a jövő egyházi vezetőit és alkalmazottait támogassuk. Ennek érdekében különféle ösztöndíjakat biztosítunk. 1988 óta több mint 600 ember kapott nemzetközi ösztöndíjat az Amerikai Evangélikus Egyházon keresztül. Vannak közöttük jelenlegi püspökök, professzorok, lelkészek, de orvosok és ápolónők is. Példaként említem, hogy az LVSZ jelenlegi testületének egyharmadát azok teszik ki, akik szintén a mi segítségünkkel folytathatták tanulmányaikat…

A Világmissziói Osztály ugyanakkor misszionáriusok toborzásával és vezetőképzéssel is foglalkozik. Ezek az emberek személyes képzést kapnak, és reménység szerint egyházaik meghatározó alakjai lesznek.

– Azért jött hazánkba, hogy evangélikus egyházunkat és a Protestáns Missziói Intézetet meglátogassa, ám ezt megelőzően más európai országokban (Oroszországban, Észtországban, Litvániában, Szlovákiában és Németországban) is járt. Mi volt a látogatások fő célja?

– Azzal a szándékkal utaztam Európába, hogy – a teológiai fakultások és a különböző egyházak vezetőivel együtt – a vezetésfejlesztés kérdéseit tekintsem át. A látogatások lehetőséget adtak számomra arra, hogy első kézből szerezzek tapasztalatokat, illetve megértsem az egyházak nehézségeit, és felismerjem, hogy az Amerikai Evangélikus Egyház miben tudja segíteni őket.

– Tulajdonképpen ez volt az első, egyszerre hivatalos és félhivatalos látogatása egyházunkban és Magyarországon. Milyen tapasztalatokat szerzett?

– Bár a hivatalos tárgyalások is számos hasznos információval szolgálnak, mégis a nem hivatalos találkozások szerzik a legtöbb örömöt. Ezek a beszélgetések mindig új impulzusokkal gazdagítják az adott egyházról kialakított képemet, és élettel töltik meg azt, amit az egyház „tudományos” értelmezésének nevezünk. Például a magyarországi fiatalokkal – Csepregi Annával, Joób Rékával és Balog Eszterrel – való találkozás azzal a reménységgel töltött el, hogy van élet az egyházban. Izgalmas volt hallani azt, hogyan végzik a szolgálatukat, és miként segítik az egyházat abban, hogy a jövőben is folytassa földi vándorútját.

– A hivatalos tárgyalásokra vonatkozó titoktartás megsértése nélkül elmondaná, hogy milyen benyomásokat szerzett? (Tárgyalópartnerei között volt egyházunk két püspöke, Ittzés János és Gáncs Péter, valamint a Külügyi Osztály vezetője, Szirmai Zoltánné, a Protestáns Missziói Intézet vezetője, dr. Anne-Marie Kool és az Evangélikus Hittudományi Egyetem egyik tanára, dr. Szentpétery Péter is.)

– Úgy látom, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház tele van reménységgel mind a jelenre, mind a jövőre vonatkozólag. A jelen reménysége egy olyan egyház, amely a múlt kihívásai ellenére is megmaradt. A ma egyháza őrzi a hit lángját, és ezzel akar hozzáfogni az új valóságban reá váró feladatoknak. Bizony nagyon sokat jelent azoknak a példamutatása és hite, akik a nehéz körülmények között is hűségesek maradtak az egyházhoz és annak Urához.

A jövőt az fogja meghatározni, hogy az egyház és a társadalom miként viszonyul az ismerős és ismeretlen kihívásokhoz. Az egyház nem teheti meg azt, hogy viszszalépjen oda, ahol a II. világháború előtti időkben tartott. Viszont azt sem teheti meg, hogy csak azok hitéből éljen, akik a kommunista diktatúra alatt segítettek abban, hogy az egyház bizonyos részei megmaradjanak. Azonban a hitnek az a mélysége és gazdagsága, amely az egyháznak azokban a nehéz években állandó része maradt, előreviheti az egyházat a jövőbe.

Azt, hogy milyen formát ölt ez a jelenbeli és jövőbeli remény az Amerikai és a Magyarországi Evangélikus Egyházban, menet közben kell megtapasztalnunk. Vannak közös kihívásaink (szekularizáció, fogyasztói társadalom, gazdasági problémák, globalizáció, szekták, az egyházi élet eltérő megnyilvánulásai), ugyanakkor eltérőek a körülmények, amelyekben megéljük ezeket. Az a tény, hogy kölcsönösen bátoríthatjuk egymást, valamint az, hogy megoszthatjuk tapasztalatainkat, reményt adhat arra, hogy az egyház és a hit életünk központi részeként folyamatosan megmarad.

– Ez volt a második látogatása Magyarországon. Utoljára hatéves gyermekként járt nálunk. Amint elmesélte, csak néhány elmosódott emléke maradt abból az időből. A jelenlegi majdnem háromnapos látogatása módot adott arra, hogy Budapesten és a magyar koronázóvárosban, Esztergomban is eltöltsön egy kis időt. Milyennek látja hazánkat?

– Gyönyörű ez az ország, legalábbis azok a területek, amelyeket láthattam. Ez a szépség magába foglalja a gazdag történelmet, kultúrát és az ország összes örökségét. Bár a világ egyre kisebb és egyre jobban átjárható lesz, az egyház számára nagyon fontos, hogy ragaszkodjon ehhez az örökséghez – természetesen olyan formában, hogy az ne álljon az evangélium útjába, annak kizárólagos igazságát ne kérdőjelezze meg. Nagyon rövid volt az itt-tartózkodásom, de bízom benne, hogy újból eljöhetek.

– Mit üzenne egyházunknak és népünknek?

– Még nagyon sok minden van, amit nekünk, amerikaiaknak meg kell tanulnunk a magyar evangélikusokról. Az Amerikai Evangélikus Egyháznak ugyanis eltökélt szándéka, hogy további kapcsolatokat építsen ki a Magyarországi Evangélikus Egyházzal. Szeretnénk megosztani egymással az örömöket és a terheket, a sikereket és a kihívásokat. Azt remélem, hogy kapcsolataink elmélyülnek, és közös munkánk sok gyümölcsöt terem.

Böröcz Enikő