EvÉlet - Lelki segély

„Segítőkész ember vagyok. Már szüleim példaadása is arra indított, hogy felkaroljam az elesetteket, és hitre jutásom után még inkább úgy éreztem, hogy segítenem kell minden rászorulón. Sem szabad időmet, sem az anyagi áldozatot nem sajnáltam az ügy érdekében. Mára azonban elveszítettem lelkesedésemet. Rájöttem, hogy az emberek csak kihasználtak. Hálával nem vagy alig-alig találkoztam. Amikor pedig nekem lett volna szükségem segítségre, nem akadt egy jelentkező sem. Valóban az a jó keresztény, aki tűri, hogy mindig kihasználják?”

Kedves András! Kérdése mögött az a fájó tapasztalat húzódik meg, hogy bennünket, Krisztus-követőket a világ jó baleknak tart. Talán odaszánt életű keresztény testvéreim többsége átélte már, hogy miközben a segítségét kérték, megbántották a hitében. Például amikor valamelyik ismerőse vagy családtagja azzal kereste föl, hogy kölcsön szeretne kérni. Ha a válasz ilyenkor így hangzott: „Igen, adok”, akkor a kölcsönt kérő nem állta meg, hogy valami ilyesfélét ne mondjon: „Nohát, ennyi pénzetek van, a világ meg tele van éhező gyermekekkel…” Ha viszont esetleg ez volt a válasz: „Bocsáss meg, nem tudok adni, mert nekem sincs”, akkor jött a lenéző ajakbiggyesztés és a foghegyről odavágott sértés: „Azt hittem, egy komoly hívő nem szórja a pénzt, hanem spórol!” És arról még nem is beszéltünk, hogy hányszor, de hányszor nem adták vissza a kölcsönt, hogy esetleg kiforgattak az örökségünkből, hogy mindig mindenben az utolsó sorba állítottak, hogy kigúnyoltak a naivságunk miatt, hogy becsaptak, és annyiszor félrevezettek már! Amikor pedig látták, hogy az idegeink kezdik felmondani a szolgálatot, mosolyogva mondták: „A hívőnek mindent tűrnie kell!” Ezzel a „kegyesnek” tűnő mondattal sikerült is állandó lelkiismeret-furdalást okozni számunkra, sok-sok álmatlan éjszakát átvirrasztatni velünk, ajkunkon a soha el nem halkuló kérdéssel: „Uram, hogyan lehetek engedelmes gyermeked?”

Leginkább úgy, hogy a Szentíráshoz fordulunk útmutatásért. Isten igéje mind az Ó-, mind az Újszövetségben védelmébe veszi a szegényeket. (Zsolt 9,19; Gal 2,10) De ugyanakkor megengedhetetlennek tartja a tudatos lustaságot és hanyagságot, amely a szegénységhez vezet. (Péld 13,4–18) Mózes törvénye tizedet írt elő a föld terméséből és a nyájból a papok és léviták támogatására (4Móz 18,21–32), a kultusz céljaira, és aki ezt megtagadta, büntetést kapott. (3Móz 27, 31) Ezenkívül támogatni kellett az özvegyeket és árvákat, valamint a jövevényeket, hiszen nekik nem volt saját birtokuk, és gyakran éheztek. (5Móz 14,22–29) Érdemes elolvasni, hogy Mózes törvénye milyen sok rendelkezést tartalmaz a szegények védelmében: „Szőlődet se böngészd végig, és a szőlődben lehullt szemeket ne szedd föl. Hagyd ott azokat a nyomorultaknak és a jövevényeknek.” (3Móz 19,10) „Ha pénzt adsz kölcsön a népemből való szegény embernek, ne légy neki uzsorása, ne vessetek ki rá uzsorát!” (2Móz 22,24) Jakab éles, vádló szavakat használ a szegényekkel szembeni igazságtalan magatartásra. (Jak 2,1–9) A mi Urunk Jézus pedig egyenesen életprogramjaként hirdeti meg a szegények, elnyomottak, kicsinyek felemelését. (Lk 4,16–19)

Így tehát egyértelmű számunkra, hogy tanítványának is ez az egyik fő feladata. Ennek mértéke a szeretet és az irgalom. Kedves levélíró testvérem ennek alapján gyakorolta tehát a felebaráti szeretetet. Segített, ahol tudott. A kérdés csak az, hogy vajon mindig azt nyújtjuk-e, amire a felebarátunknak igazán szüksége van. Az éhező, didergő embernek nem elegendő, hogy szép szavakat mondunk neki Isten szeretetéről, ha nem etetjük meg és nem takarjuk be. Ugyanígy csupán tüneti kezelést végzünk, ha a notórius munkakerülő, megbízhatatlan, felelősséget vállalni nem akaró, káros szenvedélyeinek szorításában vergődő embertársunkat anyagilag támogatjuk ugyan, de nem beszélünk neki a szabadító Krisztusról, ha nem hirdetjük neki az evangéliumot, a bűn fogságából való szabadulás lehetőségét. Elképzelhető, hogy így csak ártunk neki, ahelyett hogy segítenénk.

Sok fájdalomtól megkíméljük önmagunkat, ha egyáltalán nem várunk hálát és viszonzást az emberektől. Az emberi hála ritka, mint a fehér holló. Bizony az Úr Jézusnak is meg kellett tapasztalnia, hogy milyen hálátlan is az ember, amikor a tíz megtisztított leprás közül csupán egyetlenegy ment vissza, hogy hálát adjon neki gyógyulásáért. (Lk 17,11–19)

Áldozathozatalunknak tulajdonképpen az a jutalma, hogy megtehettük. És ha arra gondolunk, hogy jó Atyánk mennyi mindennel elhalmoz bennünket életünk során érdemtelenül, akkor belátjuk: ő már százszorosan megjutalmazott. „Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek.” (Lk 6,38)

Kedves András, kérem, gondolja át, fontolja meg mindezeket, és ne veszítse el végleg a lelkesedését. Szegények, rászorultak mindig lesznek – mint ahogyan csalók és másokat kihasználni igyekvő emberek is. Isten bölcsességét kell kérnünk ahhoz, hogy helyesen tudjunk segíteni. Ha az igére figyelünk, imádságos kapcsolatban maradunk Urunkkal – és persze készek vagyunk arra, hogy Isten javainkkal, tehetségünkkel együtt mozgósítson bennünket országának építéséhez –, akkor tudni fogjuk, mit kell cselekednünk. Nyugodtan élvezhetjük jól megérdemelt munkánk gyümölcsét, hiszen „méltó a munkás a maga bérére” (1Tim 5,18b), ezért nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy nem nélkülözünk. Sőt az sem feltétele kereszténységünknek, hogy mindenünket szétosztogassuk – de jó, ha tudjuk, hogy az áldozatkész emberek a jelen mozgatórugói. Nélkülük egyszerűen nem lenne fejlődés. Ha nem lennének áldozatkész anyák, akkor nem születnének gyermekek. Ha nem lennének áldozatkész kutatóorvosok, akkor gyógyszerek híján sokan meghalnának. Ha nem vállalta volna Jézus értünk a büntetést, nem lenne örök életünk. Milyen csodálatos, hogy áldozatot hoznak értünk, és mi is áldozatot hozhatunk másokért! Ez az igazi szeretet. Ez az élet. Ismerjük a búzaszem örök példáját: ha el nem hal, nem bont kalászt… Boldog ember az, aki felvállalja a földbe hulló mag szolgálatát.

Szőkéné Bakay Beatrix