Keresztutak

Sajnos kevés pozitív tartalmú örökségünk van a rendszerváltás előtti időkből, de a finn testvér-gyülekezeti kapcsolatok ezek közé tartoznak. A magyarországi kicsinyke evangélikus egyház és a majdnem 5 milliós finn evangélikus egyház között mindig is szoros volt a testvéri kapcsolat, még a (szocialista) politikai tiltás idején is. 1966-ban első éves teológusdiák voltam, amikor magyar nyelvet tanulni és az egyházellenes szocialista valóságot megfigyelni, tanulmányozni érkezett hozzánk 1 évre egy finn ösztöndíjas diák. Nevét már csak azért is megjegyeztem, mert éppen neki köszönhetően szembesülhettem először – kezdő kisdiákként – a hazai egyházi valósággal, neki köszönhetően kezdtem ráébredni, hogy valami rettenetes hazugságban élünk.

Később – szegedi lelkészként – lehetőségem nyílt testvér-gyülekezeti kapcsolatra. Ez már a 80-as évek második felében volt, a nagy politikai enyhülés idején. Ekkor már híres politikai alapállás volt az úgynevezett finnlandizálás, vagyis a két – életre-halálra menően ellenséges – társadalmi és katonai rendszer közötti, nagyon bölcs egyensúlyozás. A nukleáris háború elkerülése érdekében is döntő fontosságú politikai alapállás volt ez. Ebben az időben adatott meg számunkra a finnországi út lehetősége a testvér-gyülekezeti kapcsolatok keretében. Ez már „Helsinki szellemében” történt, vagyis az enyhülés jegyében (a két nagy politikai tábor éppen Helsinkiben írta alá az enyhülést szolgáló dokumentumokat). A hazai külpolitikába is beleillett, hogy az evangélikus egyház már ne csak „hivatalos magaslatokban”, hanem gyülekezeti szinten is felvehesse a kapcsolatot. Így lettek itthon „kiválasztott gyülekezetek”, Finnországban pedig önkéntes jelentkezők. Mindenesetre valóban csodálatos kapcsolatok alakultak ki.

Az orosházi evangélikus gyülekezet már a kezdet kezdetén lehetőséget kapott finn testvér-gyülekezeti kapcsolatra. Az elődök szorgosan ápolták is ezt a lehetőséget, hiszen egy időben – a már elhunyt Benkő István lelkész személyében – finnül kitűnően tudó lelkésze is volt a gyülekezetnek. Az orosházi egyházközség testvérgyülekezete Tampere egyik kerületének – név szerint Härmälä – gyülekezete lett. A két közösség a mai napig élő kapcsolatban maradt.

1996-ban, Tamperében született meg az elvi döntés a kétévenkénti találkozóról, ami négyévenkénti utazási lehetőséget jelent mindkét fél számára. A négyévenkénti utazási lehetőség sorozatában most mi következtünk.

A 24 tagú gyülekezeti delegáció egy része – fele – már tudta milyen szépség és kedvesség vár rá, a másik része el sem tudta képzelni, s hitetlenkedve hallgatta az emlékezők lelkesedését. Várakozásaink beigazolódtak most is. Régi utazókat, újakat egyaránt lenyűgözött a híres sziklatemplom Helsinkiben. S a vendéglátók szívélyessége most is csodálatos volt.

A mostani egy hét – június 28. és július 6. között – „a művészetek jegyében” telt el. Csak találomra idézem fel: az 1758-as ótemplom Keuruuban, vagy Akseli Gallen-Kallela művész (�1931) tóparti és egyúttal erdei „Kalelája”, az üvegművészet színhelye Tamperében a „Villa Kosmos”-ban, a Serlachius kastélymúzeum csodálatos festményei, a híres finn zeneszerző Sibélius háza (és zenéje) – mind-mind lenyűgöztek bennünket, és lelkünk tisztulását, épülését szolgálták.

Közben „átélhettük” a finn társadalmat: az autópályák, autóutak nyugalmát, de az egész társadalom kitapintható nyugalmát, fegyelmét, életszínvonalát, jólétét is. A meglátogatott városok tisztaságát, az alkalmanként sorban álló finnek türelmét (az egyik múzeum előtt történetesen miattunk keletkezett torlódás), az ésszerű, a felesleges luxus és giccs nélküli jólét jeleit.

Nagyon érdekes volt átélni most is, hogy Finnország keresztény ország, ahol természetesen vannak ateisták is, de a társadalom morálját alapvetően az evangélikus keresztyénség, a lutheri etika határozza meg, és bátorító látni, hogy mennyire jól működik mindez. Most is érdekes volt átélni, hogy az egyház mennyire szerves része a társadalomnak, hogy Isten igéje – egyházi közvetítésben – mennyire jelen van az élet legnagyobb sorsfordulóinál: születésnél a keresztség szentsége, házasságkötésnél az áldás, koporsó mellett az örök élet reménysége.

Finn testvéreink hüledeztek, amikor hallották tőlünk a mi vidékünk szomorú statisztikáit (a népszámlálási adatokat, a megtagadott keresztséget, a világi temetések gyakoriságát), és annak a reménységüknek adtak hangot, hogy náluk ez a szellemi-lelki lesüllyedés soha nem fog bekövetkezni.

Mi pedig abban reménykedünk, hogy Isten egyszer majd megadja számunkra is az ébredést, és a templomból kivert, Istentől elidegenedett emberek tömegei találják meg az utat vissza az élet tiszta forrásához, Jézus Krisztushoz. S lehetséges, hogy akkor még egyszer nekünk is lehet olyan természetes és értelmes módon vallásos és értelmesen gazdag jóléti társadalmunk, mint a finn társadalom, amely – minden erőltetetten keresett esetleges kifogás ellenére is – számomra egy csoda.

Ribár János