A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 6. vasárnap

A kép, amit Pál alkalmaz, az adósrabszolgaság ókori világában érthető volt. Ha az adós fizetésképtelenné vált, és vagyona nem tette ki a tartozás összegét, akkor a hitelező a vele egy fedél alatt élő családtagjaival együtt elhurcolta otthonából, és eladta rabszolgának. Az eljárás törvényességének igazolására az üresen maradt ház ajtajára ki kellett szögeznie az adóslevelet, amelyen a tartozást a pórul járt adós aláírása tanúsította.

Pál apostol arról beszél, hogy bűnös adósságunkért mégsem a mi ajtónkra került az adóslevél, hanem a Golgota keresztjére. Ezzel azt fejezi ki, hogy a bűn mögött álló hatalom, amelynek adósai lettünk, bennünket mégsem hurcolhat el rabszolgaságba, mert Krisztus önként a helyünkre lépett. A kereszten a mi adósságunk fejében szolgáltatta ki magát a bűn hátterében rejtőző szellemi hatalmasságnak. Engedelmesen tűrte, hogy az Istennel szembenálló sötét erő végrehajtó közegei rátegyék a kezüket: törvényes ítélet nélkül elhurcolják, és mint tulajdonukkal bánjanak vele. Mint a rabszolgákkal uraik: azt tehettek vele, amit csak akartak. Megalázhatták, kigúnyolhatták, brutálisan megkínozhatták és végezhettek vele. Így jutott helyettünk, ártatlanul a bűn adósainak börtönébe, a halál istennélküliségének poklába, ahonnan a maga erejével egyetlen földi halandó sem szabadulhat. Ő azonban a halálban is Istennek bizonyult, és – miként az apostol mondja – „legyőzte azt, akinek hatalma volt a halál fölött”, tudniillik az ördögöt. Miként maga jövendölt haláláról a példázatban: saját házában győzte le és kötözte meg az „erős embert”, akinek foglyait eloldotta láncukról és kivezette a fényre.

Pál apostol szerint a keresztség ezt a szabadítást teszi egészen személyessé. Meg vagyunk keresztelve, ezért bizonyosak lehetünk, hogy Krisztus a mi bűneink adósságát is magára vállalta, és a bennünket terhelő adóslevél ajtónkról átkerült az ő keresztjére. Többé tehát nem a bűn mögött álló istenellenes hatalomnak vagyunk adósai, hanem egész életünkkel annak tartozunk, aki értünk önként adta oda magát. Életünk a bűn, az ördög és a halál uralma alól Krisztus uralma alá került. Ő pedig nem úgy bánik övéivel, mint a kegyetlen rabszolgatartók. Nem önkényesen uralkodik rajtuk, hanem nyája juhaiként pásztorolja őket.

Míg a bűn uralma alatti lét egyenlő a halállal és a kárhozattal, addig Krisztus uralma alatt már most valódi élet, egykor pedig örök élet az osztályrészünk. Ezt jelenti, hogy a keresztségben Krisztussal együtt bennünket is eltemettek, és vele együtt új életre támadtunk föl. Ez befejezett tény. De ezt a tényt csak hitben ragadhatjuk meg. Hit nélkül – bár megtörtént –, ránk nézve mégis olyan, mintha meg sem történt volna. Hit nélkül a bűn, az ördög és a halál uralma alatt élünk.

Nincs harmadik út! Nem lehet nem a hit útján járni úgy, hogy ne járnánk a bűn, a pokol, a kárhozat útján. Ez alól nem kibúvó, hogy – miként a közfelfogás (joggal) tartja – nem hívő is élhet tisztességes, becsületes életet. A tét ugyanis nem ez! A tét az, hogy megszabadulhatunk-e Ádám mindannyiunkat terhelő bűnös adósságától. Mert ha mi magunk egész életünk során egyetlen bűnt sem követnénk el – ami lehetetlen –, akkor is a bűn és a halál foglyai lennénk, mert testi fogantatásunk pillanatában Ádám adóslevele már odakerült a mi ajtónkra is. Ez halálosan komoly dolog! Ezért nem értelmetlen, amikor a lelkész a keresztelés után e szavakkal áldja meg a csecsemőt: „A mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki téged vízzel és Szentlélekkel újonnan szült, és bűnödet megbocsátotta, őrizzen meg téged az örök életre!” Isten előtt még az újszülött csecsemő sem ártatlan, hiszen a bűnben elbukott Ádám fia. Hanem a keresztségben visszanyeri ártatlanságát, és Isten – Krisztus halála árán – megváltott és föltámadása által új életet nyert gyermekévé lesz.

Ma, a keresztség vasárnapján tanuljuk megbecsülni keresztségünket! Ne tartsuk jelentéktelen dolognak, jelképes aktusnak, hanem lássuk meg benne Isten rajtunk véghezvitt cselekvését! Amikor részesültünk benne, egyszer s mindenkorra feltárult előttünk az élet és az üdvösség útja. Erről letérhetünk ugyan, és le is térünk, valahányszor a hit útját elhagyjuk. Ám meg vagyunk keresztelve, és ezért van Pásztorunk, akinek szeretetében és hűségében mindenkor bízhatunk. Ő igéjével szüntelenül hívogat, ha elesünk fölemel, ha eltévedünk, visszahoz. Mert ő nemcsak a világ Megváltója, hanem keresztségünk óta a mi személyes Megváltónk is.

Imádkozzunk!

Istenem, köszönöm, hogy a keresztségben gyermekeddé fogadtál.

Köszönöm, hogy ezen sem emberek ítélete, sem a magam bűne nem változtathat.

Köszönöm, hogy Uram vagy, és bűneim ellenére sem szolgáltatsz ki az ősi ellenségnek. Add, hogy hívásodat mindig meghalljam, és hűségesen kövessem.

Ámen.

Véghelyi Antal