Liturgikus sarok

Nézzünk körül…

Füzes Ádám dr. római katolikus lelkész, templomigazgató, a Pázmány Péter Egyetem Hittudományi karának liturgika tanára. Sorai most (a református egyház istentiszteletének korábbi számainkban történt bemutatása után) a római katolikus istentisztelet lelkületébe kalauzolnak minket. (H. K.)

Amikor a nyári kántorképzőn az elsősökkel megkezdjük a liturgia tanulását, a liturgia definiálása előtt próbálom elmondani, miért is van szükség erre a tantárgyra. Túl a tantárgy bevezetésén azt akarom elmagyarázni, mi is a helye a liturgiának a kántor, a hívek, illetve az Egyház életében.

Amióta ember az ember, valamilyen formában Istenhez fordul. A vallástörténet leírja azokat a módokat, jelenségeket, ahogyan az ember megpróbálja magát kifejezni Isten felé, és ahogyan kísérletet tesz arra, hogy a természetfelettinek, az „istenek világának” részese lehessen. Szinte mindenütt megjelenik a szent – az elkülönített, jelentőséget, erőt hordozó – tér és idő. A keresztény ember sem vonhatja ki magát az emberiség egyetemes tapasztalatából.

Jézus Krisztus születésekor részt vállalt életünkben. Ez azt is jelenti, hogy emberi megnyilvánulásainktól – beleértve a kultikusakat is – nem idegenkedik. Tette ezt már az utolsó vacsorán, ahol a húsvéti zsidó vacsora kultikus jellegét is kihasználta az eukarisztia alapítására. Ezen a széder esti vacsorán ugyanis minden zsidó család az Egyiptomból való csodás szabadulásra emlékezik, a szabadító Istent ünnepli. Nem akarják, hogy ez az üdvösségtörténeti esemény feledésbe menjen, hogy ne legyen az újabb nemzedékeknek részük benne. Ezért jelképes dolgokat tesznek: bárányvacsorát költenek el kovásztalan kenyérrel, öltözetük saru, felövezett derék és bot – az útrakészség jeleként. Elmondják a kivonulás történetét, a haggadát. Ez azonban nem egy múltbeli esemény nosztalgiája, hanem a megjelenítés igényével történő megemlékezés. A célját Gamáliel rabbi így fogalmazta meg a Misnában: „Mindnyájunknak úgy kell éreznünk, hogy mi vonultunk ki Egyiptomból. Az Úr atyáinkat és minket szabadított ki.”

Amikor Jézus a kenyeret és a bort ezen a rituális vacsorán áldja meg és adja tanítványainak, akkor azt akarja, hogy ugyanilyen megjelenítő megemlékezés módjára elevenítsük ezt fel. Az első „rubrika”, vagyis liturgikus utasítás is itt található: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. A katolikus istentisztelet nem tesz mást, mint hűséges akar lenni Jézus parancsához. Szimbolikus cselekedetekkel és az alapítás elbeszélésének elmondásával (szerencsés protestáns kifejezés erre a „szereztetési igék”) teszi jelenvalóvá, el nem avulóvá Jézus egyszeri tettét, a megváltás összetett valóságát. Ez a katolikus istentisztelet mozgatórugója, lényege, ha úgy tetszik.

A fenti alapokból az látszik, hogy a liturgia lényege nem emberi találmány, még ha a megfogalmazásához és gyakorlati megvalósításához a mi alkotó munkánk is szükséges. Jézus parancsát teljesítjük, amikor az igeliturgiában hirdetjük az evangéliumot, amikor a szentmisében hálát adunk, és megtörjük a kenyeret, amikor „szüntelenül imádkozunk”, vagyis a nap meghatározott óráiban zsoltárok imádkozásával, a zsolozsmával (közismertebb nevén a breviáriummal) fordulunk Istenhez.

Mi a célja mindennek? A liturgia nem olyan „munka”, amelynek célja lenne, hanem értelme van. A liturgiában Isten dicsőítése és az emberek megszentelése történik. Isten dicsőítésére gyűlik össze a keresztény közösség, azért énekelünk, imádkozunk. De közben az ember is megváltozik, a Szenttel való találkozás őt magát is megszenteli, átformálja. Ez sajnos nem jelenti egyenesen az erkölcsi szentséget, hanem inkább az úton lévők egyre szorosabb Istenhez kapcsolódását.

A liturgiának nem célja a szépség sem, inkább eszköze. De nemzetek, felekezetek feletti eszköze. Többször volt szerencsém evangélikus istentiszteleten részt venni, ami segített abban, hogy megértsem és megszeressem testvéreim szertartásait. Vegyünk részt bátran igényes katolikus liturgián, hadd érintsen meg bennünket az istendicséret szépsége, adjon kegyelmet a hétköznapok vándorútjához!

Füzes Ádám