Keresztutak

Közös nyelv és a Lélek egysége

Református püspök vendégeskedett a közelmúltban a nyíregyházi evangélikusok egyik – Vargabokorban tartott – csendesnapján. Az együttlét a lélek megtapasztalt egysége mellett a közös nyelv megtartó, összetartó erejéről is árulkodott. Nem véletlenül, hiszen Horkay László csak útlevél birtokában tehetett eleget a testvéri meghívásnak. A Kárpátaljai Református Egyházkerület püspökétől Garai András kért interjút lapunk részére.

– Püspök úr! Ugye nem tévedek, ha úgy vélem, hogy egyházkerületük megalakulása 84 évvel ezelőttre datálható?

– Bár az úgynevezett trianoni békeszerződést 1920. június 4-én írták alá, az autonóm terület jogát az akkori prágai kormány nem biztosította. A beregi, az ugocsai és az ungi egyházmegye képviselői csak 1923-ban alakíthatták meg a magyar nyelvű, önálló Kárpátaljai Református Egyházkerületet, és választhatták meg első püspöküket, Bertók Bélát.

1944-től a rendszerváltásig – a Szovjetunió részeként – a „babiloni fogság idejét” élte az egyház. Csak egyetlen adat ebből a fél évszázadból: a lágerekben több mint ötvenezer kárpátaljai magyar ember halt meg, és sok lelkészt letartóztattak, száműztek.

Az 1990-es év egy új korszak kezdetét jelentette a kárpátaljai református egyház történetében. A kommunista uralom kéz érintése nélkül összeomlott. Isten ítélete volt rajtunk a negyvenöt éves babiloni fogság, és Isten kegyelme által szabadultunk meg. 1991-ben Ukrajna függetlenné vált, ez azonban gazdasági öszszeomlást is „eredményezett”. De éppen ekkor mutatkozott meg legfényesebben a hit megtartó ereje! Ezért nem is a nehézségekről kell szólnunk, hanem inkább hálaadással kell beszélnünk Isten diadalmas tetteiről és csodáiról, aki a sok nyomorúság után megemlékezett rólunk, és megelevenített minket.

– Kezemben a nyíregyházi gyülekezetnek ajándékozott képeskönyve, a Kárpátaljai református templomok című album, amelyben gyülekezettörténetek, megújult épületek fotói vallanak az utóbbi tizennégy évben átélt csodákról. Kérem, szóban is említsen meg közülük néhányat.

– Megnyíltak elemi iskoláink, gimnáziumaink. Egyház és iskola összetartozik. Ahol ezeket különválasztják, ott Jézustól tiltják el a gyermekeket. A hitoktatásban is negyvenöt éves lemaradást kellett, kell pótolnunk. Minden nyáron szervezünk ifjúsági táborokat mind a három egyházmegyében. Az evangélizációs hetek után sok fiatal jut élő hitre, és épül be hazatérve a gyülekezeti közösségbe.

Három szeretetintézményünk van. Több mint két tucat parókia és tíznél több új templom épült már. A nagydobronyi cigánytemplom két hónap alatt épült fel a régi parókia romjaiból. De sosem volt könnyű templomot építeniük a kárpátaljai reformátusoknak. Egy feljegyzés – amelyet az utóbbi templom karzatán találtak – arról tanúskodik, hogy a régi fatemplomot „1775-ben, sok bajjal teljes szűk időben” építették.

– A Kárpátaljai Református Egyházkerület havonta megjelenő lapjának címe: Küldetés. A nehézségek közepette a gyülekezetek ma hogyan élik meg a gyakorlatban a missziói feladatot és lehetőséget?

– Isten igéjét soha nem lehetett bilincsbe verni. Minden keresztény misszionárius lehet a saját családjában, munkahelyén, a társadalomban. A legnagyobb egyházüldözés idején, a vasfüggönyön keresztül is eljutottak hozzánk a Bibliák. Isten nagy kaput nyitott a misszió számára azzal, hogy a határon keresztül korlátlan mennyiségben bejöhet a vallásos irodalom. Például egyetlen évben, 1992-ben 49 ezer orosz és ukrán nyelvű Bibliát kaptunk Hollandiából és Skóciából. Ezeket mi továbbküldtük a volt Szovjetunió tagországaiba. Beindult a lepramisszió is: ruhával, élelemmel, pénzzel támogatjuk az ukrajnai leprakórházat. Hároméves misszionáriusképzés után sokan vállalnak szolgálatot a kórházmisszióban, az ifjúsági munkában és a cigányok között. Áldásosan működik az iszákosmentő misszió is.

– Gondok, félelmek nincsenek is a mai kárpátaljai magyarok között?

– A legfontosabbat említem: Kárpátalja kimaradt az Európai Unióból. Szomszédaink sorra vezetik be a vízumkényszert. Hogyan jutunk át ezután a határokon? A magyarigazolványt sokan igényelték, ezzel lehetett utazni. Hogyan lesz tovább? – Ezek a kérdések valóban aggasztják gyülekezeteink tagjait.

– Kérem, Ön is mutatkozzon be olvasóinknak! Hol szolgál, milyen közegyházi területeken van megbízatása?

– Ukrajna különválása után az Alkotmány biztosítja az egyház függetlenségét. Jelenleg az állam nem avatkozik bele az egyház belügyeibe. 1991-től helyreállt a zsinat-presbiteri elven alapuló egyházkormányzás. Áldassék az Úr neve, amiért a teológiai lelkészképzés is megindult, és lelkészhiány miatt ma nem ürülnek ki a templomok. Engem 1998-ban választottak meg püspöknek, 2002-ben pedig újraválasztottak. Három cikluson keresztül töltheti be ezt a tisztséget ugyanaz a lelkész, hetvenéves koráig. Jelenleg is a nagydobronyi gyülekezet lelkésze vagyok, a püspöki székhely viszont Beregszászon van. Szolgálhatok a magyar reformátusságért a Református Tanácskozó Zsinat alelnökeként is, és a Református Világszövetség elnökségi tagjaként a világ reformátussága között is van küldetésem. Éppen a közeljövőben lesz Ghánában egy konferencia, amelyre a Református Világszövetség ghánai származású elnöke hívta meg kétszáz ország küldöttségét. Hazájában hitre jutott, „felébredt” reformátusok élnek, így majd ott is erősödhetünk egymás hite által.

– Ugorjunk vissza egyházkerületébe! Élnek-e magyar evangélikusok Kárpátalján?

– Sajnos, itt megszűnt az evangélikus egyház! Munkácson sváb, Ungváron szlovák nemzetiségűek látogatják a mi alkalmainkat. Ismereteim szerint Sztálin a mieinkkel együtt az evangélikus lelkészeket is a gulágra küldte…

– Honnan ered püspök úr személyes kapcsolata az anyaországbeli evangélikus gyülekezetekkel?

– Már harmadszor hívtak meg testvéri szolgálatra. 2000 nyarán a nyáregyházi evangélizációs és missziói napon hirdethettem Isten igéjét Kaptatok-e Szentlelket? címmel. Erről az alkalomról is hírt adott lapjuk, az Evangélikus Élet, amelynek néhány száma eljutott hozzám is. Az elmúlt évben Szmolár Attila lelkész hívott meg egy ifjúsági konferenciára. S ma, pünkösdhétfőn ismét Adámi László meghívásának tehettem örömmel eleget jelenlegi gyülekezetében, amelynek a neve csak egyetlen betűben különbözik az előzőétől. A legközelebb ez az alkalom van hozzám… már csak azért is, mert ma reggel ültem autóba, és 80 kilométeres utazás után lehetek együtt a vargabokori testvérekkel, akiknek a pünkösdi örömhírt így adhattam át: „Ne félj, te kicsiny nyáj!”

Kárpátalján a magyar lakosság mintegy hatvan százaléka református, így százhúszezer magyar református keresztény tartozik az egyházkerületemhez. Ukrajna népességéhez képest bizony ez is egy kicsiny nyáj…

– Végezetül terveikről és célkitűzéseikről illenék érdeklődnöm, de hadd tegyem személyessé a kérdést: melyek az Ön „küldetésének” aktuális feladatai?

– Valószínűleg azonosak a Magyarországon élő evangélikus és református keresztényekével, hiszen Isten Szentlelke felekezeti és földrajzi határokat átlépve munkálkodik, s a közös nyelv és a Lélek egysége fűz öszsze minket a kereszténység nagy családjában.

Szerintem a lelki megújulásra van leginkább szükség, mert az egyház akkor erős, ha van hite az élő, feltámadott Krisztusban. Szükség van a családok tisztaságára, az ifjúság erkölcsi újjászületésére. Tisztségeimből adódóan törekszem arra, hogy szorosabbra fűzzük kapcsolatainkat a világban szétszórt magyar reformátussággal. Igehirdető presbitereket szeretnénk képezni, hogy ha újabb üldözés jön, ne találjon bennünket készületlenül. A szórványok gondozása is fájó sebünk, mert nincs emberünk, akit odaküldjünk. Nincs, aki összegyűjtse a volt Szovjetunióban diaszpórában élő magyarokat. De mindezek csak azt a meggyőződésünket erősítik, hogy a pünkösdi Lélek erejével Istenünk mindent megcselekszik, ami javunkra van, ha hittel kérjük tőle. Övé legyen a dicsőség mindörökké!

G. A.