Evangélikusok

Az evangélikus templomban rendezett családi koncerttel zárult múlt vasárnap az Evangéliumot Minden Otthonba Alapítvány szekszárdi evangelizációs sorozata. E felekezetközi szervezet a helyi baptista, evangélikus és metodista gyülekezettel közösen szervezte meg két héten át tartott sorozatát, melynek igazán ünnepi befejezése volt a Klucsik-család hangversenye. Ünnepi és különleges. Ünnepi, hiszen a rendkívül változatos repertoár ismert és ismeretlen zeneszerzők műveinek sokaságával örvendeztette meg a hallgatóságot. És különleges, mert a számos hangszert megszólaltató família tehetségét – a szülők mellett – nem kevesebb, mint 9 gyermek bizonyította… Az alábbiakban az alkalmon igehirdetéssel is szolgált családfő, Klucsik Péter vallomását osztjuk meg olvasóinkkal.

„Megismerkedésünk 1983 májusában, egy egyházzenei hangversenyen történt. Nagyon rövid udvarlás után megláttuk, hogy Isten nagy tervében benne volt a mi találkozásunk. Mintegy fél év múltán oltár elé álltunk, így már két – Istentől megáldott – évtizedet tudhatunk magunk mögött.

Első gyermekünk megszületése után költöztünk Budapestről Székesfehérvárra, mert a fővárosi lakásárak nem kedveztek a pénztárcánknak. Egy panellakásban éltünk közel négy évig, és törlesztettük a magas hiteleket. Mikor szűkössé vált a lakás, Isten útmutatására megvettünk egy öreg házat, majd 1988 nyarától – immár benne lakva – megkezdtük a teljes felújítását és bővítését. A munka máig is tart…

Fiatalon egyikünk sem gondolt sok gyermek vállalására. Ilonka zenetanárnak és zenekari muzsikusnak készült, és én is szívvel-lélekkel komolyzenei pályára vágytam. Műszaki középiskolai tanulmányaim mellett Geszler György európai hírű komponista magántanítványaként zeneszerzést tanultam, ám erős szülői nyomásra végül mégis a miskolci Műszaki Egyetemre mentem, hogy mérnökként – úgymond – „tisztességes szakmám” legyen. A diploma átvétele után tudományos pályát céloztam meg. A munka mellett éppen kandidátusi képzésen vettem részt, amikor jött a nagy találkozás, és megismertem feleségemet…

Nem titok, hogy a házasságkötésünk előtti orvosi leletek arról szóltak: nem lehet gyermekünk. Ezek után természetesen minden gyermekünket Isten ajándékaként fogadtuk, és biztosak vagyunk abban, hogy egyikünknek sincs joga Isten ajándékát visszautasítani. Isten pedig a hűségünkre nagy szeretettel válaszolt, és ebből adódóan jókedvében teremtette őket. Áldásként valamennyiüknek jókora zenei tehetséget adományozott.

Legidősebb leányunk, Anna 19 éves és gordonkázik, most vették fel a zeneakadémiára. Eszter most érettségizett, orgonál, tavaly az országos középiskolai orgonaverseny második helyezettje volt. Noémi fuvolázik, és immáron a konzervatórium harmadéves tanulója. Zsuzsi ugyanott másodikos, választott hangszere a klasszikus gitár. Egyetlen leány van már csak otthon, Erzsébet, aki hetedikes, kiváló tanuló és zongorázik.

Peti fiunk ötödikes, nagyon tehetséges trombitás, a zeneiskola európai ezüst fokozatú fúvószenekarában is játszik. János negyedikes. Most még ő is trombitál, de később – ha megnyúlnak a karjai – harsonázni szeretne. A legkisebbek az ikrek. Dávid és Dániel most végezték el az első osztályt kitűnő eredménnyel. Furulyáznak, és a családi hangversenyeken már beállnak a kórusba is.

Családunk számára a Biblia értékrendje volt mindig a legfontosabb, és ez az az út, amelyen járunk. A gyerekeket már kicsi koruk óta magunkkal vittük a templomba, és Isten igéje meghatározó irányt mutat az ő életükben is. Minden feltett kérdésükre ez alapján kaptak tőlünk is választ. Később, ahogy fejlődtek, megszaporodtak a kérdéseik. Felvetődött bennük az is, hogy nekünk miért nincs ez vagy az, esetleg miért nem „akkor” van, amikor más gyerekeknek? Van, amit anyagi okok miatt egyáltalán nem tudunk nekik megadni, és nem mondom, hogy nem voltak lázadások, meg akaratoskodás olykor-olykor, de Isten kegyelméből megértették, mit jelent a mi életünkben az a plusz, ami sok más családban nincs meg.

Én elsősorban a család anyagi hátterét biztosítom. Egy nagy multinacionális cég tervező-fejlesztő mérnöke, illetve projekt-menedzsereként reggeltől estig dolgozom. Megbecsülnek a munkahelyemen, de olyan sokat kell dolgoznom, hogy az már-már egészségem kárára megy. Ezt azonban vállalnom kell ahhoz, hogy itthon minden rendben és olajozottan működjön. Úgy gondolom, hogy a család együttes életével nincsenek problémáink, az anyagi nehézségeinken pedig hitünk és Isten kegyelme átsegít. Nekem sokkal inkább az fáj, hogy elfoglaltságaim miatt nem tudok többet foglalkozni a gyerekekkel, pedig nagyon igénylik. A fiúk nevelésére sem marad elég időm, pedig elengedhetetlen, hogy előttük – lehetőség szerint bibliai értelemben vett – apa-modell álljon. Amikor együtt vagyunk, közösen végezzük el a ház körüli munkákat, figyelik, mit hogyan kell megszerelni, sokat segítenek, ez azonban önmagában nem elég. Arra már sajnos nincs időm, hogy együtt játsszak velük. Ebben kicsit kárpótolnak bennünket a többnapos ünnepek. Ilyenkor mindannyian leülünk a nappaliban, és órákon keresztül társasjátékozunk, vagy épp muzsikálunk.

Gyakran zenélünk közösen a városban is, de az ország különböző tájaira is sokfelé hívnak bennünket zenés áhítatokra. 1998-ban a Budai úti új református templom avatásán hangzott el „Ünnepi szimfóniá”-m, amit a székesfehérvári Alba Regia Szimfonikus Zenekar és a Primavera kórus adott elő. Ezt követően a stuttgarti zenei fesztiválra kaptam meghívást egy friss rézfúvós darabommal. Sokat játszunk különböző ünnepeken, országszerte a templomokban is. Legutóbb Márciusban volt például egy nagyon szép hangversenyünk Budapesten, az Arany Alkony Idősek Otthonában. Sokszínű műsorral és Isten igéjével szolgáltunk az ott élő időseknek. Mindegyikünk tudása legjavát adta. Úgy hiszem, sikerült örömteli perceket szereznünk a hallgatóságnak, de ami ennél is fontosabb: telt ház előtt hirdethettük Isten szeretetét, dicsőségét és gondoskodását.

Azt szoktam mondani a gyermekeimnek, amit a Bibliából tanultam: Isten a szorgalmas embert áldja meg, s valóban úgy érezzük, hogy amit végzünk, azon komolyan Isten áldása van.

Zeneműveim a fárasztó napi munka után (Fehérvárról mindennap „tömegközlekedéssel” járok dolgozni Budapestre), szinte teljes egészében éjszaka (alvás helyett) születnek, de ez sokszor mégis megpihentet. Gyermekeink látják azt a sokféle tevékenységet, amit végzünk, és tudják, hogy az eredmények mögött mennyi munka, és azután a munkán Istennek mennyi áldása van. Ennek tudatában ők is arra az útra léptek rá, amelyen mi járunk, és boldog szívvel követik Jézus Krisztust.

A munka oroszlánrészét azonban a feleségem vállalja. Ő mos, főz ránk, és minden szükségünkről fizikai és sokszor lelki értelemben is gondoskodik. Diplomái ellenére boldogan végzi ezt a szolgálatot, pedig komolyan beteg is, de mindig azt mondja, hogy csodálatos dolog anyának lenni. Isten nagyon sokféleképpen megpróbált már bennünket, de minden szükségünk és nyomorúságunk ellenére mindeddig a tenyerén hordozott.

A gyerekek jóvoltából azért már ismét van időnk egymásra is. A nagyobbakra rá lehet bízni a kicsiket, ilyenkor ők főznek, és nagyon élvezik, ha helyettesíthetnek minket. Előfordult már az is, hogy nyáron egy hétre el tudtunk menni kettesben pihenni, ők meg itthon helytálltak.

Azt nem mondom, hogy rendszeresen, de arra is van példa, hogy be tudunk ülni együtt egy cukrászdába. El sem tudom mondani, hogy ebben a rohanó világban, egy ekkora család mellett milyen jóleső kikapcsolódás és élmény ez nekünk! Nem kell ennél nagyobb dolgokban gondolkodni ahhoz, hogy örömet tudjunk szerezni egymásnak.

Mindezek felett azonban a legfőbb öröm számunkra, hogy Jézus Krisztus tulajdonai vagyunk, és Ő valóban napról-napra vezeti a mi életünket, ezért egyedül az Övé a dicsőség.”