EvÉlet - Lelki segély

„Sajnos megyénk temetőit is elérte a vandál, huligán pusztítás, a sírok meggyalázása. Szüleim és testvérem síremlékét döntötték le a minap, és nem értem, hogy vajon mi viszi ilyen tettekre az embereket… Hasznuk nem származik belőle, legfeljebb erejüket fitogtatják ilyen módon a temető csendjében. Bár helyreállíttattam a ledöntött síremléket, nyugtalan vagyok, hogy mikor teszik újra tönkre. Sokat könyörgök a gondviselő Istenhez, hogy változzon meg az ilyen emberek gondolkodása, és ne folytatódjon ez a borzalmas cselekménysorozat.”

A temetőkertben járva a hívő ember azzal a meggyőződéssel helyezi el szeretteinek sírhalma fölé az emlékezés virágait, hogy vallja: nem örök álmukat alusszák ők a hantok alatt, hanem egykoron meghallva az Úr szavát, kijönnek onnan. A feltámadás hite nem valamiféle „vallásos költészet”, hanem feltétlen bizalom az Élet Urában. Feltámadunk! Nem utódainkban, hanem úgy, ahogyan azt Pál apostol megírta: „Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban.” (1Kor 15,42) Nem a halálé tehát az utolsó szó, hanem az életé.

Ugyanakkor teljesen természetes dolog, hogy családtagjaink földi maradványait kegyelettel eltemetjük, sírjaikat gondozzuk, szép síremléket állíttatunk számukra, hiszen ez az emberi hála jele, és ezt kívánja tőlünk a közízlés is. Egy virágos, rendezett, illetve gazos, elhanyagolt temető árulkodik gazdáinak lelkivilágáról is, sőt annak a településnek a lakosairól is, ahol elhelyezkedik. Sajnos az is beszédes jel, hogyha egy síremlék túlzottan hivalkodó. Előfordul, hogy a figyelemfelkeltő síremlék és óriáskoszorúk mögé rejti valaki lelkiismeret-furdalását: „Nem törődtem veled eleget amíg itt, a földön jártál, de most bepótolom!” Milyen áldás volna, ha szeretteink életútjára egyenként szórnánk el azokat a virágokat, amelyeket haláluk után nagy csokrokba kötve már csak a hideg márványvázák ölelhetnek.

Amikor szeretteink sírjához megyünk, gyújtsunk egy mécsest, mert lángja arról beszél, hogy Jézus a világ világossága. Mondjunk egy imát az elköltözöttekért, de az élőkért és sajátmagunkért is, hiszen a temető életünk végességéről beszél. Nem az az üzenete, hogy ez a végállomás, hogy úgyis mindnyájan idejutunk, ezért aztán nem érdemes semmit csinálni. Hanem éppen ellenkezőleg, arra ösztönöz, hogy ne henyéljünk, ne tékozoljuk el könnyelműen földi életünket, hanem imádjuk az örök életet adó Istent, és szolgáljunk a ránkbízottak felé.

Együttérzéssel olvastam kedves levélíró testvérünk sorait, hiszen teljesen igaza van abban, hogy nem lehet a rombolás az ember életcélja. Elkeserítő, hogy embertársaink közül néhányan abban lelik örömüket, hogy a halottak nyughelyét feldúlják, és anyagi károkat okoznak a hozzátartozóknak. De lehet-e ezen csodálkozni mai világunkban, amikor lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy kiveszőben van a tekintélytisztelet, az idős emberek megbecsülése, a bajbajutottak felkarolásának készsége a közgondolkodásból?! Hogyan is tarthatná tiszteletben az az ember a halottak békességét, aki nem tiszteli az élők jogait?!

Csupán akkor változhatnak meg az emberek cselekedetei, ha a szívük újjá lesz. „A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, és a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt.” (Lk 6,45)

Persze azt is látnunk kell, hogy a híradások szerint többnyire olyan fiatalok követik el a garázdaság bűntettét (és itt a tönkretett telefonfülkékre és az összefirkált házfalakra is gondoljunk), akik szeretethiánytól szenvednek, akik hátrányos helyzetűek, esetleg állami gondozásban nevelkedtek. Vagy olyan – nyilván meg nem értett – gyerekek, akik fel akarják magukra hívni a figyelmet. Elképzelhető, hogy nem tudják magukat kifejezni, nem tudják megfogalmazni érzéseiket, és tettükkel segélyjelzéseket adnak: „Én is itt vagyok, törődjetek velem!” Ne értsen félre, kedves testvérem, nem felmenteni, pusztán megérteni szeretném őket. Örülök neki, hogy imádkozik azért, hogy ezek a fiatalok döbbenjenek rá, hogy szeretetet adni, segíteni jó dolog, és aki az öröm magvetője, maga is örömöt fog aratni. A deviáns magatartás mögött társadalmi beilleszkedési zavar, de a felnőtteket megbotránkoztatni akaró kamasz lázadása is állhat.

Az biztos, hogy a temetői gondnokságoknak soha nem lesz annyi munkatársa, hogy minden sír mellett őrt állhassanak. Testvérem ne fájlalja, hogy a helyi lelkész hivatalában azt a választ kapta szolgatársamtól, hogy „tehetetlenek” ebben a helyzetben, hiszen én is úgy vélem, hogy az ellenőrzés csökkentheti, de meg nem szüntetheti a vandalizmust. És persze a lelkésznek nem is az a feladata, hogy a sírkertben felügyeljen, még akkor sem, ha az egyház kezelésében van a temető. Ellenben az a feladata, és teszi is, hogy lelkeket nyerjen meg Krisztusnak, hogy megszólítsa a kallódó fiatalokat, hogy rámutasson a keresztényi életvitel szépségeire.

Hálát adok Istennek, hogy kedves levélírónk szeretteinek síremléke nem tört össze, és ahogy levelében olvasom, újra a helyén áll. Pihenésüket pedig emberi szándék, tett meg nem zavarhatja, hiszen az Úrban nyugszanak. Kedves testvérem! Az ön nyugalmát azonban, úgy érzem, nagyon is megzavarta ez az eset, ezért kérem, ne engedje, hogy tartósan elhatalmasodjon szívében a békétlenség! Fogadja el tőlem vigasztalásul ezt a drága igét: „Én pedig szüntelenül remélek, és folyton dicsérlek téged, igazságodról beszél a szám, és szabadító tetteidről mindennap, bár nem tudom felsorolni őket.” (Zsolt 71,14)

Szőkéné Bakay Betarix