Napról napra

Jézus azt mondta a sokaságnak: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” Jn 6,35 (Péld 30,8; Mt 28,16–20; Róm 6,3–8(9–11); Zsolt 119, 113–120) A Szentlélek indíttatására mondja háromszor Jézus, hogy „Én vagyok az élet kenyere”… (Jn 6,35.48.51). Valóban Ő „az Isten kenyere, amely a mennyből száll le, és életet ad a világnak”. Ő minden élet forrása, ezért a világnak, és ezen belül nekem, elveszett bűnös embernek Jézusra van szükségem. Végső soron egyedül és kizárólagosan Őrá van szükségem, hiszen másképpen nem láthatom meg Isten királyságát. Sokszor azért vagyunk olyan szánalmas keresztyének, mert vannak ugyan keresztyén tapasztalataink, szokásaink, tulajdonságaink és ismertetőjegyeink, de nincs életet adó Krisztusunk…

Őt dicsérje éneked, mert ő a te Istened. 5Móz 10,21 (1Kor 3,21; 2Móz 14,15–22; Mk 3,7–12) Ha Krisztus keresztjén elmélyed a bensőm, nem lesz belőlem önmagát figyelgető és kegyes teljesítményekre törekvő, önmaga előtt is képmutató ember. Ha a keresztáldozat titka megindít, akkor minden más külső tényező eltörpül a számomra. Még saját személyem fontossága is. Ha az Isten szeretete személyesen megérint, akkor életem, egész valóm Őt dicséri, és Neki szolgál.

Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak, hogy tegyék eléjük, és a két halat is elosztotta mindnyájuknak. Miután mind ettek, és jól is laktak, összeszedték a kenyérdarabokat tizenkét tele kosárral. Mk 6,41–43 (Jób 9,10; ApCsel 2,32–40; Mk 3,13–19) Amikor a világ és életünk mindennapi gondjai betüremkednek az életünkbe, hamar meggyengül a hitünk. Mivel legtöbbször vak vágyaink és sötét félelmeink rabjai vagyunk, sohasem lehetünk teljesen szabaddá e vágyak és félelmek lelkünket mardosó áradatától. Újra figyelj fel erre a jézusi csodára! Újra figyelj fel Őrá, és gondold meg, hogy ami számodra lehetetlen, az Jézusnak lehetséges; lásd meg, hogy ő mindig azt adja nekünk, amire a legnagyobb szükségünk van.

Pál látomása után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot. ApCsel 16,10 (Zsolt 18,50; ApCsel 16,23–34; Mk 3,20–30) A megtérés és a megszentelődés sorsdöntő fordulatot hoz: fel kell ismerned, mi a célod az életben, mire rendeltettél, hiszen Isten Szentlelke által belevont a saját terveibe. De vigyázz, mert amikor azt mondod: „Isten engem erre vagy arra hívott el…”, akkor ezzel korlátot emelsz önmagad engedelmessége elé, s meggátolod, hogy Urunk akarata célhoz érjen a szívedben, és tetszése szerint használjon fel téged. Csak akkor vagy a helyeden, ha végleg képes vagy elszakadni önmagad hiú elképzeléseitől és terveitől, s engeded, hogy mindenkor Isten mutasson számodra utat. S mikor már az Úr vezet, sohasem értheted meg útjaidat – előre. Életem célja Istené, nem az enyém!

Isten jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket, bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet. ApCsel 14,17 (Jer 5,24; Mt 18,1–6; Mk 3,31–35) Az Ószövetség népe Isten kegyelmét a kézzelfogható javakban, a gyarapodásban látta. De Isten kegyelme láthatatlanul is működik. Amikor kegyelmet gyakorol, nemcsak mindennapi kenyerünket, anyagi és lelki szükségleteinket adja meg, hanem naponként bűneinket is megbocsátja, megigazít, és új életben részesít. Dicséretes dolog az Úr láthatatlan kezére figyelni: sokszor csak utólag döbbenünk rá, hogy milyen gazdag és bőséges kegyelemben részesültünk.

Bár fenséges az Úr, meglátja a megalázottat, és messziről megismeri a fennhéjázót. Zsolt 138,6 (1Kor 1,28; Jn 19,31–37; Mk 4,1–9) Az Úr mindent ismer. Az Úr belelát életünkbe, gondolkodásunkba, szívünk önmagunk előtt sem ismert rejtelmeibe. Ő pontosan tudja, ki alázatos szívű, és ki az, aki hatalomra tör. Ő minden emberi lélek ismerője. Korlátozott és gyarló, méltatlan teremtmények vagyunk, akik bűneinktől megbénítva még arra sem vagyunk méltóak, hogy az Úr előtt megálljunk. Amikor Ézsaiás meglátta a Seregek Urát, azonnal felismerte méltatlanságát, és így kiáltott fel: „Jaj nekem! Elvesztem…” S az Úr, látva Ézsaiás alázatát, felmagasztalta őt.

Jézus mondja: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” Mk 2,17 (Zsolt 106,6; Jel 3,1–6; Mk 4,10–12) A farizeus és dölyfös lelkületű ember végtelenül megalázónak tartja azt, hogy Jézushoz kell mennie, hogy bűnei bocsánatot nyerjenek, és kiengesztelődjön Istennel. Ha tudni akarod mennyire valódi a hited, mérd le ezen: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” Mindabban, amiben nem vagy még igazi önmagad, inkább magyarázkodsz, kibúvókat keresel, szomorkodsz, ahelyett, hogy elindulnál a neked szánt isteni úton. Hiszen Ő téged és engem, a bűnös és elveszett embert hívja. Mert szeret és meg akar menteni! Mert nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Isten egész idő alatt Krisztus által hívogat. Nem csak azért, hogy megragadjon téged, hanem azért is, hogy te ragadd meg Őt!

Kerekes Csaba