A vasárnap igéje

A kereszténység első nemzedéke fontos kérdésnek tartotta, hogy Jézus miként viszonyult Mózes törvényéhez, hogyan értékelte. Ragaszkodott hozzá? Érvényt szerzett neki? Ő maga megtartotta-e, és megtartatta-e másokkal? Vagy a múlt relikviájának tekintette? Olyan maradványnak, amely elveszítette érvényét, és amelyen túl lehet, sőt túl kell lépnie annak, aki őt elfogadja, és követésére vállalkozik?

Az első keresztények zsidók voltak. Az első jeruzsálemi gyülekezet tagjai – Az apostolok cselekedeteiről írt könyv szerint – két vallást, kétféle kegyességet gyakoroltak. Feljártak a templomba, részt vettek a Mózes által előírt kultikus életben. Ugyanakkor „házanként” is összejöttek Jézus nevében, hogy a róla szóló tanítást hallgassák, nevében s hozzá imádkozzanak, és megtörjék a kenyeret.

Mégis volt közöttük egy – István, az első keresztény vértanú –, akit azzal a váddal állítottak a vallási bíróság elé, hogy a templom és a törvény ellen beszél, s azt állítja, hogy Jézus lerombolja a templomot, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott a zsidókra.

Amikor pedig egyre nagyobb számban csatlakoztak a Jézusban való hithez és a Jézus-követőkhöz olyanok is, akik más nép fiai voltak, és nem a Mózes nevével fémjelzett valláshoz és kultúrához tartoztak, akkor megfontolás és döntés tárgyává lett a kérdés: részük lehet-e a Jézus nevében való megváltásban és üdvösségben olyanoknak, akik hisznek ugyan Jézusban, de a mózesi törvényt nem ismerik, és nem tartják meg? A döntés és a határozat úgy hangzott, hogy Mózes törvényének megtartása nem előfeltétele a Jézusban való hitnek, a megváltásnak és az üdvösségnek. De még kísérő, kiegészítő vallásként sincs szükség a mózesi törvényvallásra. A kereszténység önálló vallás: önmagában elegendő a Jézusban való hit és az ő követése.

Mózes vagy Jézus? Mózes és Jézus? Egyedül Jézus? Az első keresztény nemzedék életének évtizedeiben ilyen viták közepette tradálták a ma Bibliánkban olvasható evangéliumok szövegét. Előbb szájról szájra adták tovább, majd írásba foglalták. Nagyon is érthető, hogy Máténál, Márknál, Lukácsnál újra és újra találkozunk a kérdéssel: hogyan értékelte Jézus a mózesi törvényt, érvényt szerzett-e neki, vagy túllépett rajta?

Azon evangéliumi szakasz alapján, amelyet a mai vasárnap elénk ad, nekünk is szembe kell néznünk a kérdéssel: mire kötelez bennünket Jézusban való hitünk, kereszténységünk? Válaszunk pedig ez lehet: a lényeges és a mellékes közötti különbségtételre, vagyis az egyetlen fontosnak komolyan vételére, szabad kezelést engedve a mellékes dolgoknak. Jézus követői akkor leszünk, ha így teszünk.

Jézus sok mózesi szabályt mellékesnek tekintett. Védelmébe vette tanítványait, amikor – étkezéshez készülve – elmulasztották a rituális kézmosást, vagy amikor szombaton kalászokat tépdestek és morzsolgattak. De Jézus maga is asztalhoz ült, és kultikusan tisztátalan ételt fogyasztott olyanokkal, akiket a mózesi vallás kultikusan tisztátalannak ítélt. Ezekben Jézus szabadnak tudta magát a törvénytől, és követőit is szabaddá tette. Amikor viszont egy írástudó a számtalan törvény, szabály, előírás közül a legfőbb és legfontosabb felől érdeklődik, akkor Jézus a Tórából Mózest idézi, és így ad egyértelmű választ: Istent kell mindenekfelett szeretni, az embertársat pedig ugyanúgy, mint ahogyan az ember saját magát szereti. Ez a kettős szeretetparancs feltétel nélkül érvényes és kötelező. Itt nincs semmi „de” és „ha”, ez alól nem létezik kivétel. Mindenkire, mindenhol, minden időben érvényes és kötelező. Abszolútum: meg nem rendülő és meg nem rendíthető masszív pont ez az egyes ember és az emberiség életében. Nincs az ember szabad döntésére bízva, hogy miként viszonyuljon létének és minden létnek forrásához és alapjához, Istenhez. És nincs az ember szabad döntésére bízva az sem, hogy embertársára tekintve miként válaszolja meg a kérdést: micsoda az ember? Senki sem felelhet másként, mint a zsoltáros: „Kevéssel tetted kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.” Amikor pedig az embertárs elesett állapotban van, akkor a jézusi példázatból jól ismert samaritánus válasza a mértékadó: „meglátta, megszánta, odament…” – felelősséget vállalt érte. Legyen így a mi életünkben is!

Imádkozzunk!

Istenünk, kérünk, ajándékozz meg bennünket világos látással, hogy különbséget tudjunk tenni feltétlen és viszonylagos között. Kérünk, adj erőt, hogy a feltétlennek feltétel nélkül alárendeljük magunkat, a viszonylagoshoz pedig szabadságunk tudatában közeledjünk. Ámen.

Takácsné Kovácsházi Zelma