Evangélikusok

Weisz Ferenc ebben a partizánuniformisban jött haza a fogságból

A mosonmagyaróvári Weisz Ferenc végigharcolta a második világháborút. Felderítő huszárként vonult be 1939. február 2-án a komáromi Frigyes lovassági laktanyába. Márciusban már Kárpátalján szolgált, onnan Erdélybe vezényelték, ahonnan rövid időre hazajött, de az 1941-es év már a Délvidéken találta. Ősszel újra mozgósítás kezdődött, és Weisz Ferenc menetszázadával együtt 48 órán belül indulásra készen állt. Irány a keleti front – ahogyan később kiderült: irány a pokol. Az egységet búcsúztató alezredes azzal biztatta a frontra induló katonákat: „Három hónapon belül itthon lesztek…”

– Hogyan jutottak ki a Donhoz?

– Szlovákián és Lengyelországon keresztül vonattal jutottunk el Ukrajnáig. Ott szakadó esőben vagoníroztunk ki. Az úton végig a háborús pusztítás nyomait láttuk: füstölgő romokat, szétlőtt harckocsikat mindenfelé. Amikor megérkeztünk ukrajnai állomáshelyünkre, találkoztunk az első orosz hadifoglyokkal, akik kenyeret kunyeráltak tőlünk. Mi a kenyérzsákjainkba nyúltunk, és adtunk nekik. Ezzel azonban a németek haragját váltottuk ki. „Közelharc” tört ki köztünk, kardlappal és ököllel. Mérgükben a németek nem engedték meg, hogy fedett helyen éjszakázzunk, így egészen reggelig egy közeli erdőben áztunk. Olyan hideg volt, hogy amikor másnap lóra ültem, a rajtam megfagyott ruha majdnem eltörött. Erről a helyről már lóháton indultunk tovább, és több heti lovaglás után értük el Gorodnyát, ahol átestünk a tűzkeresztségen. Egy erős partizánosztag szállt meg egy közeli falut, és a mi egységünknek kellett őket kiszorítani. Ezt a feladatot háromórányi harc után sikerült úgy végrehajtani, hogy sebesültünk sem volt. Innen továbbmentünk, amíg el nem értük Tim városkát, ami csak 20 kilométerre volt Urivtól, a későbbi áttörés helyszínétől. Ott egy hídfőt kellett védenünk. Mire elértük az állásainkat a Donnál, a veszteségeink már nagyok voltak. A harmadik hadtest, amelyben én is szolgáltam, addigra már mintegy tizenötezer embert veszített. Ez nem sok jóval kecsegtetett.

*– Milyen volt a felszerelésük és az ellátásuk? És milyen kapcsolatuk volt a német egységekkel?*

– Itthon azt mondták, hogy a felszerelésünk megfelelő. Ehhez képest az igazság az volt, hogy gyatra volt a fegyverzetünk. Kézi puskáink és géppisztolyaink voltak, de géppuskákból és golyószórókból komoly hiány mutatkozott. A hidegben egyébként sok fegyverünk csődöt mondott. Egyszerűen befagytak a zárdugattyúk. Január 8-án négy menetszázad érkezett Urivhoz, téli ruha és fegyver nélkül. Amikor január 12-én megindult a nagy orosz támadás, ez a négy menetszázad anélkül pusztult el, hogy egyetlen puskát elsüthettek volna. Nem tudtak mivel lőni. Velünk szemben viszont az oroszoknak kiváló fegyvereik voltak. A ruházatunk is vékony volt a mínusz 35 fokos orosz télhez képest. Nekem például bőrcsizmám volt, amelybe sok kapcát nem lehetett tekerni. Amikor felültem a lóra, a csizmám talpa szinte odafagyott a kengyelhez. A németekkel a támadás előtt még nem volt különösebb baj, foguk fehérjét csak a keserű visszavonuláskor mutatták ki. Nem engedték nekünk használni azokat az utakat, amelyeken ők vonultak, puskatussal verték azok kezét, akik egy-egy szállítóeszközre fel akartak ülni. Amikor a visszavonulás során Novgorodba értünk, a bennünket felváltó német katonák leköpködtek minket, mondván, hogy miattunk törtek át az oroszok.

*– Hogyan kezdődött a nagy offenzíva?*

– Január 12-én délelőtt fél tízkor egyórás pergőtűzzel indult a nagy támadás. Aznap reggel még kiosztották nekünk a reggelit. A záporesőként hulló lövedékek elől még fedezékbe tudtunk bújni. Aztán harckocsik fedezete mellett megindult az orosz gyalogság. Tengernyien voltak. Egyre újabb hullámban támadtak, de másnap délutánig még nem tudtak áttörni. Nekünk is nagy veszteségeink voltak, de az oroszok iszonyatosan sok halottat hagytak hátra. A következő nap reggelén kinéztem az állásunkból, és a hóval borított sík terepen csak úgy feketéllett a sok holttest. A mai napig azon tűnődöm, hogyan és kik temették el ezt az irdatlan sok halottat, mert temetésre akkor nem volt idő. Délután aztán áttörték az oroszok a védelmi vonalunkat, és attól fogva egyre zavarosabb lett a helyzet. Nemcsak mi, hanem a közelünkben harcoló német csapatok sem tudtak semmit tenni.

*– Ezután következett a tragikus viszszavonulás. Mikor érkezett haza?*

– Szomorú és siralmas volt a hazaút. Több mint 600 kilométert gyalogoltunk a végtelen orosz hómezőkön át. Lovaink olyan kimerültek voltak, hogy felülni sem lehetett a hátukra, az üres nyerget is alig tudták cipelni. Akkor már nem számított, hogy valaki tiszt volt vagy közlegény, ugyanúgy vonszolta magát mindenki. A zord hideget még elviselhetetlenebbé tette az állandó koplalás. Aratott a halál. 1943. december 3-án értem haza. Éppen a névnapomon. Nem hittem volna, hogy ezzel még mindig nincs a vége az én háborúmnak. Ismét a frontra vezényeltek. Részt vettem a kurszki ütközetben is, majd rövid két hét elteltével újra következett a visszavonulás. Ezúttal végérvényesen. Végül 1945. március 7-én fogságba estem. Csak 1950 karácsonyán érkeztem végleg haza.

*– Hogyan gondol vissza ezekre az eseményekre?*

– Nekem a sors ezt írta. Nem tudom, nem lehet elfelejteni. Éjszakánként sokszor álmodom még most is azokról az évekről. Eszembe jutnak az ottmaradt bajtársaim. Ma is elszorul a szívem, ha rájuk gondolok. A negyedik századból például, amely majdnem háromszáz embert számlált, senki nem jött haza. A mi századunkból is két kezemen meg tudnám számolni, hányan menekültek meg ebből a pokolból. Értelmetlen volt ez az áldozat. Akkor is azt mondtam, és ma is azt mondom, hogy nekünk semmi keresnivalónk nem volt a Donnál. A németek nem érdemelték meg, hogy annyi magyar az életét áldozta abban a kíméletlen orosz télben.

Kiss Miklós