Kultúrkörök

Nagy Imre Emlékház

Ötven évvel ezelőtt, 1953 júliusában történt. E sorok írója mint „a nép ellensége” 22 évesen Budapestről egy kis faluba telepítve várta izgatottan a közel s távol egyetlen néprádión egyedüli szórakozását, a kabarét. Bánatára bejelentették, hogy helyette az új miniszterelnök ismerteti programját. „Ez a beszéd a kommunista párt békejobbja a megsértett, meggyötört nemzetnek, bocsánatkérés és ígéret, jóvátétel és fogadalom.” Felfigyelve az ízes magyar beszédre, egyszer csak azt hallani, hogy megszüntetik a kitelepítést, feloszlatják az internálótáborokat – lehetséges ez?

Igen. Megtörtént. Nagy Imre első dolga az volt, hogy a kirívóan kegyetlen, értelmetlen, szovjet mintájú igazságtalanságokat megszüntette. Másfél év múlva, mire beindult ellene a bosszú vezérelte megtorlás – minden tisztségéből leváltották, a pártból, az MTA-ból (!) kizárták –, addigra szétszéledtünk. Az 1950–1953-as évek poklát már nem lehetett visszaállítani. Nekem azóta – és nemcsak 1956 óta – hősöm Nagy Imre, az egyetlen kommunista, aki emberarcúvá próbálta tenni a rendszert – csakhogy az nem hagyta magát.

A mártírsorsú miniszterelnök 1949-től 1956-ig lakott családjával a II. kerületi Orsó utca 43. szám alatt. Kivégzése után lánya néhány tárgyat elvihetett, de vissza nem engedték otthonába. 1987-ben az Akadémia és a Nagy Imre Alapítvány egy kormányrendelet alapján 99 évre használatba adta az épületet emlékház létrehozására. Az emlékház idén októberben nyílt meg a nagyközönség előtt. Minden kedden és csütörtökön látogatható 14–18 óráig, lehetőleg előzetes bejelentkezés alapján (telefon: 392-5011).

A háromszintes villát Kozma Lajos tervezte a 30-as években, Bauhaus stílusban. Az ott látható kiállítás megható módon ötvözi a politikus, a tudós, az államférfi, a családapa és a mártír életének emlékeit, őrzi a dokumentumokat, fényképeket és személyes tárgyakat, köztük a két leghíresebbet: cvikkerét és foteljét. A hallban, a verandán, a lépcsőházban és az emlékszobában logikus elrendezésben, sokatmondó címek alatt sorakoznak az események. A hallban „Csak egy szál virágot a hősök sírjára” címmel először az első, jelképes sírt látjuk Párizsban, a híres Pčre La Chaise temetőben. A „Gyász és emlékezés” cím alatt az újratemetések képei láthatók. Egy állványon a forradalom képei és újságcikkei (saját magamtól is felfedezek egyet, amelyet még Ausztráliában írtam) tűnnek fel. A verandán Nagy Imre mint magánember: édesanyja, felesége látható, valamint a lánya esküvőjéről, unokáiról készült fényképek. Majd egy fotó a boldog badacsonytomaji szüretről – 1956 október 22-én…

A lépcsőházban „Az államférfi”: a földosztó miniszter, az Országgyűlés elnöke: Nagy Imre politikai pályájának részletei. „Vészterhes idők” (1949–52), „Az »új szakasz« miniszterelnöke”, „A forradalom előszele” (Rajk újratemetése), „A forradalom és szabadságharc élén” – beszéd a Kossuth téren. A kormány képei. Karikatúrák.

Az emlékszobában kinemaszkóp méretű kép fogad: Nagy Imre, parlamenti dolgozószobájában. Itt a kaposvári családfától indulunk el, amelyet „A forrongó ifjú” (1896–1929) követ, majd „Az agrárkutató és újságíró”(1930–44), látjuk műveit, könyveit, a különféle lapokat. „A reformpolitikus” (1945–52), „A reformteoretikus” (1953–1955), beszédei kötetekben, vitairatok. „Az elszánt hazafi” (1956), az Igazság című lap, egy születésnapi számla a Mézes Mackóból. Egy írógép, Kopácsi Sándor ajándéka, amelyet a jugoszláv követségen való kényszertartózkodásakor használt. „A snagovi fogoly” (1956–57). Önéletrajza, a „Viharos emberöltő”. Itt van kedvenc fotelje, két vitrin néhány megmaradt tárgyi emlékkel. Legbensőbb munkatársa, veje, dr. Jánosi Ferenc. Képek, képek és könyvek.

Közeledik a vég: „A mártír”. A harmincezer oldalas vizsgálati dosszié képe. Látjuk a bíróság előtt („kegyelmet nem kérek”) – és halljuk a hangszóróból gyönyörű szavait „Az utolsó szó jogán”: „Kétszer próbáltam megmenteni a szocializmus becsületét a Duna völgyében: 1953-ban és 1956-ban. Rákosi és az oroszok megakadályoztak benne. Ha most az én életemre van szükség azt bizonyítani, hogy a kommunisták sem mind a nép ellenségei, nagyon szívesen odaadom. Ezek után úgysem ér már semmit. Tudom, hogy lesz majd még egyszer egy Nagy Imre-per, amelyen rehabilitálnak, és háromszor annyian jönnek majd a temetésemre, mint Rajkéra. Csak attól félek, hogy azok mondják el majd a gyászbeszédet, akik elárultak.”

Mindenben igaza lett, de többen voltunk, mint „háromszor annyian”…

Rendszerváltás. A falon az emléktörvény: „Nagy Imre mártírhalált halt miniszterelnök és mártírtársai emlékének törvénybe iktatásáról. 1996.”

Az emlékház megérdemel egy látogatást. Vigyük el gyermekeinket, unokáinkat is!

Kovács Mária