Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2004 - 30 - Értékrendetlenség

Keresztény szemmel

Értékrendetlenség

A családját elhagyó kereskedelmimédia-sztárt néhány hónapos, „holtomiglan-holtodiglannak” induló viszony után otthagyta a szintúgy kereskedelmimédia-sztárrá avanzsált sztriptíztáncosnő. De aggodalomra tulajdonképpen semmi ok, hiszen vélhető volt, hogy ez a frissiben zsendült lájezön sem tart majd soká, és a végén mindenki jól megkapja a magáét.

A bulvárlapok hatásos szalagcímekkel hozzák a hírt, holott a nyári uborkaszezon ellenére is lenne fajsúlyosabb közölnivaló – de ez igazán nem róható fel nekik. A metrón álmosan zötykölődő tömeg olthatatlan botrányszomjának és a szellemi reggeliket melegében elkészítő bulvárújságok témáinak a harmonikus szimbiózisa igazán nem kifogásolható ebben a vonatkozásban. Róma óta ismerjük a panem et circenses tézisének mindenféle emberi gondot a jótékony igénytelenséggel betakaró és mindent könnyen áthidaló hatékonyságát. És bizony akár költői az érzületünk, akár nem – még kér a nép…

Anélkül, hogy tudományosnak ható társadalomelemzésekbe bocsátkoznék, vagy – urambocsá! – ostorozó reformerré lényegülve, a felsőbbségtudat magabiztos fintorával a számon belebújnék kedvenc folyóiratomba, inkább megadóan elfogadom a világ (t)rendjét. Csöppet sem lázadozom a tömeg- és magaskultúra újra és újra egymásnak feszülő ellentétén, de még csak a fejemet sem csóválom az emberi természet kicsinyességén. Mindössze észrevétlen ellopom a szemben ülő utastársam újságjának címlapját a szememmel, és hagyom, hogy rám telepedjen ez a meg nem magyarázható keserűség.

Fiatal vagyok. Nem emlékszem, hogy volt annak előtte. Csak tanulhatok vagy hallhatok róla, de élni még alig éltem a gyarlóság szabta törvények között. Talán nem is számít ez. Fiatal vagyok. Elég rugalmas a lelkem ahhoz, hogy jó messzire toljam ki a határokat, és elnéző legyek a világgal, hogy kibúvót találhassak az erkölcsi prédikációk alól, de nem elég idős és lemondó ahhoz, hogy fásult közönnyel tudomásul vegyem a világ dolgait.

Lassan le kellene szállnom, de még mindig nem tudom, mi az a keserűség, amely ebből a piros betűs, zaklatott címlapból árad. Elvégre nincs ebben semmi, hallottam már ilyet, elég átmenni a szomszédba – és vannak még cifrább esetek is. Egy házasság felbomlása, egy magára hagyott, megcsonkult család és egy rosszul sikerült kapcsolat nem elég szenzáció ahhoz, hogy címlapra kerüljön. Nyilvánvalóan a hírnév mindent kiszínező, sokarcú átka, hogy ez a hír most mégis gazdasági tényező lehet egy gazdasági tényezővé egyszerűsödött médiapiacon.

Tovább töprengek: gyermekkorom óta őrzöm és építem a félig szerzett, félig otthonról jövő értékrendemet, már-már megmosolyogtató idealizmusba hajló elveimet a családról. A bibliai ígéreteket és értékeket lesajnáló világban többé-kevésbé tartom a frontot, amikor elhiszem, hogy szüleim példáját követve évtizedekre szóló házasságot kötök majd, ha eljön az ideje. Azt már csak pironkodva mondom ki: hiszem és remélem, hogy sírig tartó lesz ez a kötelék. Egészen a közelmúltig azt hittem, nincs ebben semmi különleges, semmi formabontó, de mára már elbizonytalanodtam. Úgy érzem, ez a vágyam és törekvésem szinte már a tinédzserkori világmegváltó tervekkel van egy sorban. Lassan torokszorító aggodalommá válik bennem még a kispolgárinak bélyegzett jövőkép is. Örülök, ha néha felismerek egy hasonló kis Don Quijotét, akivel együtt törhetünk a szélmalmok ellen…

Itt az idő, még egy utolsó pillantást vetek a címlapon mosolygó lángvörös hajú, szép arcú nőre, aztán leszállok. De valami nem hagy nyugodni; egyre csak a rossz érzés forrását kutatom. Amit a címlapon láttam, befészkelte magát a tudatomba, mint egy éjjeli álmot zavaró morzsa a fogak között. Mi az, ami annyira fájdalmas ebben a hétköznapi szenzációban?

Hazafelé csak az a zavaró érthetetlenség marad abból, amit reggel láttam. Már-már igyekszem a megoldhatatlan és ennek megfelelően időrabló talányok dobozába helyezni a szóban forgó címlapot, amikor rám tör a megvilágosodás: ha erről a hírről lefejtjük a kötelező körítést – hogy tudniillik korunk két „megasztárjáról” van szó –, szomorúan mutatkozik meg, hogy a világon semmi hírértéke nincs.

Pont ez az, ami fáj. Hogy ez aligha fáj valakinek. Már nincs benne semmi szenzáció, semmi rendkívüli. Ez korunk új természeti törvénye. A házasságok nem szólnak egy életre, a családok atomjaikra hullnak szét, lassan a követhetetlenné szakadt kapcsok lesznek a tökéletesen normálisak. Ugyan kit érdekel egy válás vagy egy újabb szövevényes hajtás a családfákon, amikor az első számú teendő az önmegvalósítás szüntelen hajszolása? Már nem kapja fel senki a fejét, legfeljebb perverz kárörömmel várja a történet további szaftos folytatását.

Mi tagadás, működik a bulvársajtó figyelmet rabul ejtő pszichológiája: mint olvasó most már magam is kíváncsi vagyok a részletekre. Hazafelé még elkapok egy újságost, hogy viszonylagos objektivitással ítélhessek a minden objektivitást nélkülöző címlaphírből. Immár mindent tudok.

Aztán hazaérek, és kidobom az újságot a szemétbe, elvégre holnap új nap van, amely majd új szenzációs töprengenivalót hoz. Javíthatatlan idealizmus ide-vagy oda: elolvasom századszorra is Ruth könyvét, és ki tudja hányadszorra is elhiszem, hogy árral szemben is lehet úszni… Igaz, úgy lényegesen nehezebb. Mindenesetre mielőtt elalszom, lassan megnyugodva konstatálom: még egy okkal több, hogy ne álljak sztriptíztáncosnőnek.

Sőt biztos, ami biztos: a médiasztárokat is messze elkerülöm.

Kovács Kata