Keresztény szemmel

Igazi nyári nap volt. Az ég és a víz kékje közötti boldog végtelenben illathozó puha szél játszadozott, a fák lombjában ezernyi szorgos méh röpködött zümmögve, a nap simogató meleg sugaraival kellemesen cirógatta a strandolók bőrét. A dús, zöld fűre terített törülközőn sütkérezett kellemes gondtalanságban a fiú és a lány. Mindketten walkmannal a fejükön élvezték a pihenést, csukott szemhéjuk mögött a vidám, tarka fények táncát figyelték. A fiú egyik kezét a lány combján felejtette, a közelség édes álmokat varázsolt elé, melyek egész testében megbizsergették. A lány színes magazint lapozgatott könnyed figyelmetlenséggel; fél szemmel az arra járó, csokoládébarnára sült nőket figyelte izgatott tekintettel: vajon szebbek-e, csinosabbak-e nála?

A babát egyikük sem vette észre, amikor érkezett. A környéken jöttek-mentek az emberek, felbukkantak és eltűntek a színes fürdőlepedők, szüntelenül változott, kavargott és zsibongott a világ. De egyszer csak ott volt a csöpp szőke teremtés. Finom bőre puha és fehér, a fenekén picike fodros bugyi, a nevetése bugyogó forrás hangja, a szemei ragyognak, mint két drágakő, a szája kis piros szamóca: gyönyörű szép kislány. Apró lábain ingadozva óvatosan lépegetett, közben elégedett gügyögéssel kísérte saját diadalmenetét, és barátságosan integetett a rámosolygó ismeretleneknek. Céltalan, boldog totyogását szüntelenül szemmel kísérte egy magas, barna fiatalaszszony, valószínűleg az anyukája. De a gyermek semmi veszélyeset nem tett, imbolygó sétája kicsiny színfoltja lett a derűs délutánnak, senkit sem zavart, és senki sem zavarta őt. Közben a fiú megunta a tétlen napozást, barátnőjét rövid időre egyedül hagyta, hogy a vízben felüdüljön.

Ekkor lépett színre a baba. Talán a színes képek tetszettek neki, vagy a lányt találta vonzónak, ki tudja? Puha talpacskáin hozzádöcögött, közvetlenül előtte leguggolt, és ráemelte hatalmas, ragyogó szemeit. A lány csodálkozva nézett fel a magazinból, levette a walkmant, és a kicsit figyelte. Olyan közel volt egymáshoz az arcuk, hogy csaknem összeért. A baba csücsörített, puszit dobott, aztán gügyögött valamit a maga angyali, titokzatos nyelvén, és tátott szájjal, érdeklődve szemlélte új ismerősét. Aztán az egyensúlyát nehezen tartó csöppség megbillent, és dundi kezeivel riadtan kapaszkodott meg a lány sűrű, barna hajában. Mindketten nevettek, és barátságuk a nem várt kalanddal megpecsételődött. A baba ettől kezdve nem tágított a lány mellől. Körbejárta, rámászott, nagy nyögésekkel kísérve megpróbálta kihúzni alóla a törülközőt, leült mellé, és az újságot lapozgatta esetlenül, arcát a lány vállára hajtotta, halkan dudorászott. Szívet melengetően kedves idillt alkottak ők ketten. Az arra járók mosolyogva figyelték a bájos páros mulatságos és megható együttlétét. Aztán a kicsi elunta magát: mivel hiába próbálta felemelni a lányt, hát egyedül indult felfedezőútra. Egy bokorhoz ballagott, és kis levélcsomót tépett róla barátnőjének, aztán a fűben talált egy fakéregdarabot, azt vitte oda neki diadalmasan. Néha meg a háta mögé került, és négykézláb mászott előre, hogy a szemébe nézzen, és csilingelő kacagással jelezte a jól sikerült tréfa feletti örömét. A lány egészen belefeledkezett a játékba, a baba kitüntetett figyelme kizökkentette eddigi felnőttes szerepéből, boldog és felszabadult lett, a lelke szabadon szállt, mint a szélben a pitypangbóbita könnyű fehér esernyőcskéje – ismeretlen, de reményteli tájak felé.

Ekkor érkezett vissza a fiú. Izmos barna testén vízcseppek csillogtak, a haját sötétebbnek mutatta a nedvesség, erőt és magabiztosságot sugárzott egész lénye. Könnyed mozdulatokkal megtörölközött, és a lány mellé ereszkedett, aki alig vette észre barátja visszatértét. A babát követte szemmel, aki éppen új kalandok után járt. A fiú, hogy felhívja magára a figyelmét, átkarolta a derekát, és magához akarta húzni egy ölelésre, de a lány leintette.

– Ne, ne most, odanézz! – és a kicsire mutatott, aki ingó-bingó járásával éppen feléjük közeledett. Az ösvény melletti kavicsok közül hoz valószínűleg egy tetszetőset, már előre hírül adja a nagy eseményt, gagyog, kis karjaival integet a kedves ismerősnek. Aztán megtorpan. Gyanakodva nézi a fiút, fejecskéjét oldalra billentve méregeti az új jövevényt, pici száját összecsücsöríti, szemöldökét összehúzza. Figyel, vár, majd hirtelen elhatározással elindul felé. Egészen közel megy, arcát a fiúéhoz simítja, aztán leguggol, nézi az arcát sokáig szigorú, fürkésző tekintettel, végül hirtelen elhatározással leül. A lány mosolyogva figyeli az eseményeket, szeme csak a babát lesi, barátja arcára csak most téved a pillantása, és hirtelen összerezzen a döbbenettől. A fiú nem mosolyog; idegen, hideg pillantása borzongató. S most hirtelen feláll, és kihúzza a törülközőt a baba alól. A kicsi hátrabukfencezik, és keservesen sírva fakad. Nem lehet tudni, hogy megütötte-e magát, vagy csak megijedt, de kétségbeesett zokogás rázza egész testét. Az anyukája odaszalad hozzá, felemeli, magához öleli a remegő kislányt, vigasztalgatja, simogatja, suttogva beszél hozzá, míg csak el nem alszik a maszatos, könnyes szemű apróság. Látszik, hogy még álmában is sokáig meg-megrázkódik, szipogva kapkodja a levegőt.

A lány riadt iszonyattal néz a fiúra, halkan kérdez valamit, a fejét rázza, kezével eltakarja a száját, egész testében remeg. De a fiú lezser, jelentéktelennek ítéli az esetet, legyint, és újra megpróbálja közel húzni magához barátnője formás testét. A lány dühösen feláll, maga köré csavarja a törülközőjét, indulni készül. A fiú átöleli, simogatja a haját, suttog a fülébe, lassan kiveszi a kezéből a törülközőt, és a sajátja mellé teríti a fűbe. Szelíd mozdulattal maga felé fordítja a lány földre bámuló arcát. Rámosolyog, szájon csókolja. Némán állnak egymással szemben. Lassan a lány is megenyhül. Ajkai elhúzódnak, elővillannak szép szabályos fogai. Akár mosoly is lehetne ez a mozdulat, ha nem sóhajtana közben olyan nagyot. A szája hát engedelmesen vidámságot mutat. Csak a szemében marad ott sokáig a titkos mély szomorúság…

Füller Tímea