Élő víz

– Fiatalember, vegyen cipőfűzőt!

Már megint egy kéregető – gondoltam, s szinte máris fülemben csengett a szokott, szánalomébresztő szöveg, amelyre valóban nem kellett sokáig várni.

– Erdélyből jöttünk, s pénz kell, hogy ennivalót tudjunk venni a gyereknek. De nem kérünk mi adományt, csak azt, vegyen cipőfűzőt. Kétszázötven forintért adom, de adhat többet is érte, ha akar.

Nem szoktam megállni az ilyenek hallatán, bár nagyon sajnálom ezeket a nyomorgó embereket. Ám ha mindegyiknél megállnék, szétosztogathatnám a fizetésem, másrészt meg nem is az én feladatom megoldani a szociális problémákat – nyugtatgatom magam.

Most azonban másként történt. A földön kuporgó asszony mellett, koszos rongyokon valóban aludt egy kisgyermek, békés nyugalomban. A piac kapujától nem messze tanyáztak le, s táborhelyüket – meg kell vallani – ügyesen választották ki. Hiszen mellettük mindenképpen el kellett haladnia a népeknek, akik bevásárolni igyekeztek. S olyan jól fészkelték be magukat, hogy még a kora délutáni forróságban is vetődött rájuk árnyék, elviselhetővé téve a hőséget. Szokatlan volt, hogy a fiatalasszony – mert valójában az lehetett – napcserzett arcából hatalmas, csillogó kék szemek tekintettek felém. Sehogy nem illett ez a szempár a végtelenül lepusztult emberek megszokott képébe. S ami még szokatlanabb volt: az asszony mosolygott. Úgyis kell cipőfűző – igazoltam magamat magamnak, s megálltam.

– Tessék, milyet kér? – kérdezte az árus, s felvonultatta előttem – mit is mondjak? – nem túl gazdag választékát. Egy-két sötét színű, ismeretlen hosszúságú pertliből állt a kollekció, csak úgy „sportosan” egymásba csomózva, jelzés, papír vagy bármiféle csomagolás nélkül.

– Talán azt – mutattam találomra az egyikre.

– Tessék! Kétszázötven, de ha… – s már mondta is az ezerszer elismételt szöveget. S amint felemelte a portékát, megláttam, hogy „asztala” egy szentképpel van leterítve. Olyan hagyományos vásári áruval, melyen Mária tartja kezében a szendén mosolygó, pufókká rajzolt kis Jézust. Az asszonynak különös érzéke lehetett a metakommunikációhoz, mert azonnal észrevette, hogy mi köti le a figyelmemet, s gondolkodás nélkül válaszolt fel nem tett kérdésemre.

– Tudja, mi keresztények vagyunk, s nekünk ez jutott. De nem baj, lesz majd talán jobb is, mára pedig már meg is van a vacsoráravaló – mosolygott, kivillantva hiányos fogsorát, miközben kezével ráérősen matatott portékái között. – Valójában meg – folytatta kéretlenül – mi nem is gyűjtünk magunknak kincseket e világban, hiszen nem csak kenyérrel él az ember – idézte meglepő pontossággal az evangéliumot.

Döbbenten, kicsit szégyenkezve hallgattam. Kifizettem, amit vettem, s egy laza „Viszlát” után sietősen indultam tovább. S az motoszkált a fejemben, hogy a lényeget tekintve: bizony nagyon igaza van.

Gyarmati Gábor