Napról napra

Nyisd meg ajkamat, Uram, és dicséretedet hirdeti szám. Zsolt 51,17 (ApCsel 4,20; Jn 6,1–15; ApCsel 2,41a.42–47; Zsolt 119,121–128) Dávid több mint egy évig nem hirdette Isten dicséretét, és panaszszó sem hagyta el ajkát, hiszen súlyos bűne miatt megszólalni sem tudott. Egy dolog azonban nyilvánvalóvá vált számára: olyan bűnöket követett el, melyekért a mózesi törvény alapján számára halálbüntetés járt volna (5Móz 17,12). Makacssága, elbizakodottsága, szégyene egészen a szakadék széléig, a teljes kilátástalanságig, a depresszióig kergette. De egy csendes pillanatban valami olyasmit élt át, amit több évszázaddal később Pál apostol hirdetett: bár halált érdemel tetteiért, Isten mégis kegyelmes volt hozzá, és megajándékozta a bűnbocsánat drága örömével. A szabadulás és az új élet öröme azonnal megnyitja Dávid ajkát, elűzi halálfélelmét, kiemeli a depresszióból, és új éneket szólaltat meg újjászülető lelkéből.

Amikor Jairus meglátta Jézust, lába elé borult, és esedezve kérte: „Kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezed, hogy meggyógyuljon, és életben maradjon.” Jézus ekkor elindult vele. Mk 5,22–24a (Jer 16,19a; 2Krón 30,13–22; Mk 4,13–20) Mindaz a mélyről fakadó lelki zűrzavar, a szív sötét indulatai és vak késztetései, melyeken egymagad nem tudsz úrrá lenni, megzavarják lelki békédet, haragot és viszályt szítanak a környezetedben. Addig maradsz ebben a zavaros állapotban, amíg a saját korlátozott józan eszedben és fogyatkozó lelki erődben bízol. Amíg el nem jutsz szenvedéseid mélypontjára: amíg szemtől szembe nem kerülsz a kárhozat borzalmával. Ekkor nem marad más számodra: léted alapjával, magával az Úrral szembesülsz. Amikor Jézusod megkérdezi ebben a rád nehezedő, megoldhatatlannak látszó helyzetben: „Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?”, emlékezz rá, hogy ő nem a megszokott emberi módon, hanem a maga természetfeletti módján munkálkodik a gyógyulásért.

Jézus felegyenesedett, és így szólt a házasságtörő asszonyhoz: „Senki sem ítélt el téged?” Ő így felelt: „Senki, Uram.” Jézus pedig ezt mondta neki: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” Jn 8,10–11 (2Móz 20,14; Mt 22,1–14; Mk 4,21–25) Lenyűgöző Jézus végtelen megbocsátó lelki nagysága, amellyel ő a szegény bűnös emberben nem a bűnöst nézi, hanem a szenvedő (bűnös) embert. Jézus isteni hatalmával nem ítéli el az elveszett és kárhozatra méltó embert, hanem magához fogadja úgy, amint van: tisztátalanul, szennyes lélekkel, elsötétült szívvel. De közelében az ember már nem maradhat olyan, amilyen volt: Jézus Szentlelke erejével átformálja és újjá is szüli őt az örökkévalóság boldog létezésébe.

Legutoljára pedig Krisztus megjelent nekem is. 1Kor 15,8 (Jób 42,5–6; Zak 8,9–17; Mk 4,26–29) A munkatárs hűségének kulcsa az, hogy már senkihez és semmihez nincs odakötve, egyedül csak Urához, Krisztusához, aki megjelent számára, és elhívta őt. Isten munkatársának hűsége ez, aki teljes figyelmét arra összpontosítja, hogy lelke nyitva legyen az Úr hívó és küldő szavai előtt. Azok a férfiak és nők, akiket Urunk a maga ügyében küld ki, esendő, gyarló és a bűn súlya alatt roskadozó emberek, de életükben Uruk iránti hűség uralkodik, amelyet a Szentlélek munkált ki.

Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeiekké, földiekké és földalattiaké. Fil 2,9–10 (3Móz 22,32; 1Kor 10,16–17; Mk 4,30–34) Jézus Krisztus halála Isten akaratának történelmi beteljesülése volt. Ezért helytelen dolog Jézust mártírnak tekinteni. Halála nem egy szerencsétlen tragédia, amelyet meg lehetett volna akadályozni. Kereszthalála és harmadnapon való feltámadása értünk történt, földre születésének égi célja az emberiség megváltása volt. Ezért mondja Pál apostol, hogy Jézus nevére minden térd meghajol: azoké is, akik felnéztek rá, de azoké is, akik átszegezték, és keresztre juttatták őt.

Azoknak pedig, akik e világban gazdagok, parancsold meg, hogy ne legyenek gőgösek, és ne a bizonytalan gazdagságban reménykedjenek, hanem Istenben, aki megélhetésünkre mindent bőségesen megad nekünk. 1Tim 6,17 (Péld 11,24; Lk 22,14–20; Mk 4,35–41) Jézus a józan ész szerinti aggodalmaskodást hitetlenségnek tartja. A fölösleges anyagiak hajszolását talán még inkább… Jézus azt szeretné, ha teljesen mennyei Atyánkra bíznánk magunkat. Ha Isten Szentlelke megérintett bennünket, átjárja szívünket és gondolatainkat, rádöbbenünk, hogy egész életünk az ő kezében van, s az ő útján járva minden testi-lelki szükségletünket előteremti számunkra. Mindezt csak akkor láthatjuk meg, ha minden élethelyzetben, örömben és szenvedésben, sikerekben és kudarcokban Isten szava és cselekvése az első gondolatunk. Valahányszor más földi dolgot helyezünk az első helyre, zűrzavar, hitetlenség és csőd támad.

Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Zsolt 103,12 (Ef 2,4–5; Jel 19,4–9; Mk 5,1–20) A zsoltáros vertikális (Zsolt 103,11) és horizontális (Zsolt 103,12) dimenzióban is próbálja meghatározni Isten szeretetét, megbocsátó kegyelmének nagyságát. Mind a vertikális, mind a horizontális síkot már kezdetektől a végtelenséggel azonosították. Csakhogy ez a két vonal találkozik egyetlen pontban: a golgotai keresztben. Isten, a kedves és szerető Atya, megbocsát nekünk, irgalma és kegyelme hatalmasabb mindennél. De őrizkedj attól a hamis elképzeléstől, hogy nincs tétje a bűnbe való visszazuhanásnak, mivel az Úr kegyelme bármikor újra igénybe vehető! Az Újszövetségben sehol sem találunk olcsó kegyelmet. Isten egyetlen alapon bocsáthat meg nekünk: Krisztus keresztáldozata és a mi mélységes, szenvedéssel kiküzdött bűnbánatunk által! Ez az áldozat és ez a kegyelem mindannyiunk számára drága!

Kerekes Csaba