Liturgikus sarok

Nézzünk körül az egyházban 8.

Sorozatunkban ezen a héten dr. Dobszay László professzor vallomásának második részét olvashatják olvasóink. Írását azzal a nem titkolt céllal közöljük, hogy tanulhassunk a nagyobb testvértől, és ösztönzéseket kapjunk ahhoz, hogy hasonlóan mély lelkesedéssel gondolkodjunk és beszéljünk a saját istentiszteleti életünkről. (H. K.)

Legutóbb a római liturgia formájának tartalmat hordozó meghatározottságáról írtunk.

Ebből adódik második vonása is, a római liturgia teocentrikus jellege. Nem arról beszél, amit mi kereszténységnek gondolunk, hanem középpontjában maga az Isten van, szentháromságos mivoltában, ránk nem szoruló fenségében és ugyanakkor önmagát ajándékozó jóságában. Nem az én, az ÉN, sőt nem is MI tolakszik az előtérbe a liturgia során, hanem az isteni TE, és az én mindig csak hozzád (az isteni TE-hez) képest mutatkozik meg. A liturgia Istenre tekint, és az isteni szférát teszi élvezhetővé és átélhetővé, s csak a vele fennálló viszonyban érinti az emberi szférát. „A dicséret áldozata megtisztel engem – mondja a zsoltárban az Isten –, és ott van az az út, melyen megmutatom neki az én üdvösségemet.” Igen veszélyes, ha a liturgia tárgyává saját problémáinkat, eszmefuttatásainkat, társadalmi elveinket tesszük. A liturgia fő célja még csak nem is az, hogy tanítson, hanem hogy Istent nézze, jelenlétében lélegezzen, tisztelje és szeresse őt. Ezért a római liturgia elsősorban szakramentális liturgia, s abból kisugárzóan igeliturgia. A liturgiában a szerelmes hallgatja a másik szavát, s elmondja szerelmes szavait, de maga a nász, az Egyháznak és Vőlegényének egybekelése elsősorban a szakramentumokban valósul meg.

A szakramentumokra is az jellemző, hogy megkívánják tőlünk a hitet, a lelki készületet és a hálaadást, de létük nem a mi erőfeszítéseinktől függ („aktív ráhagyatkozás”). Ez a sokszor félreértett „ex opere operato” jelentősége: a szentség létrejön pusztán azzal, hogy végbevisszük, amit Krisztus rendelése és az Egyház szabálya szerint végbe kell vinnünk. Ha ez megtörténik, a szentség létrejött. Az egynapos csecsemőt is megkereszteljük, s ez teljes értékű keresztség. Nem mágia, hiszen éppen a szentség tőlünk független valósága és méltósága kívánja meg, hogy azt méltón vegyük. Igényli nyugodt erőfeszítésünket, de nem kell kétségbeesnünk gyarlóságunk miatt, hiszen a szentség ereje, hatása nem rajtunk múlik. „Péter keresztel? Krisztus keresztel. Pál keresztel? Krisztus keresztel. János keresztel? Krisztus keresztel. Júdás keresztel? Krisztus keresztel!” – mondja Ágoston. S ebben a mozzanatban az emberiségnek egy ősi tudata, vágya, igénye is teljesül: minden ősi vallás úgy tudta, hogy ha szabályszerűen elvégzi a szent cselekményt, akkor kapcsolatba kerül az Istennel. A szentség valóságának ezt a garanciáját úgy adja meg a liturgia, hogy ugyanakkor szelíden hívogatja erőfeszítéseinket a szentségben való gyümölcsöző részvételhez.

Számomra a római liturgia egyik nagy ajándéka, hogy kiemel önnön szűkös és korlátozott voltunkból, és belehelyez egy olyan cselekménybe, melyben elegendő a normális jó szándékkal és figyelemmel részt vennem, hiszen az eredményt úgyis Isten adja, függetlenül az én erőfeszítésemtől, akaratomtól, élményemtől, elképzeléseimtől. Így a liturgia a páli igazságnak is egyik legszebb megvalósulása: „Nem (…) azé, aki fut…” (Róm 9,16) A liturgia a „kis út”, a kicsik (és nagyok) útja: az Istenhez emelkedés legszerényebb és ugyanakkor mindenki előtt nyitott – mondhatni – demokratikus módja.

Még egy utolsó gondolat. Minden igazi klasszikus liturgiának sajátos arculata, stílusa van. A római liturgiát is olyan pontosan körvonalazható szöveganyag, szabályegyüttes, jelrendszer határozza meg, amely egyedi stílusát adja. De ez a liturgia egyben annak a közös ősi liturgikus kultúrának egyik megvalósulása, megnyilvánulási formája, melyet megtalálunk a milánói, a hispán, a bizánci, a szír, a kopt és az örmény rítusban is. Amiben ezek közösek, az nem egyszerűen „római” liturgia, hanem a keresztény liturgiának a lényege, ha úgy tetszik, a törzse. Úgy gondolom, hogy ezt az alapréteget valamilyen értelemben minden keresztény egyház magáénak tudhatja. Ha a mai protestáns egyházak liturgikus megújulása érzékenyebbé vált az ősi örökségre, akkor ez nem azt jelenti, hogy rómaiakká lesznek (bár ez sem szégyen, hiszen a sok ősi keresztény rítus közül ők éppen a rómaiból születtek). Az első századok liturgikus öröksége azonban éppúgy a reformátusoké, evangélikusoké is, mint a „katolikusoké”.

Dobszay László