Liturgikus sarok

Nézzünk körül az egyházban 8.

Hozzászólás a cikkhez

Sorozatunkban ezen a héten dr. Dobszay László professzor vallomásának második részét olvashatják olvasóink. Írását azzal a nem titkolt céllal közöljük, hogy tanulhassunk a nagyobb testvértõl, és ösztönzéseket kapjunk ahhoz, hogy hasonlóan mély lelkesedéssel gondolkodjunk és beszéljünk a saját istentiszteleti életünkrõl. (H. K.)

Legutóbb a római liturgia formájának tartalmat hordozó meghatározottságáról írtunk.

Ebbõl adódik második vonása is, a római liturgia teocentrikus jellege. Nem arról beszél, amit mi kereszténységnek gondolunk, hanem középpontjában maga az Isten van, szentháromságos mivoltában, ránk nem szoruló fenségében és ugyanakkor önmagát ajándékozó jóságában. Nem az én, az ÉN, sõt nem is MI tolakszik az elõtérbe a liturgia során, hanem az isteni TE, és az én mindig csak hozzád (az isteni TE-hez) képest mutatkozik meg. A liturgia Istenre tekint, és az isteni szférát teszi élvezhetõvé és átélhetõvé, s csak a vele fennálló viszonyban érinti az emberi szférát. „A dicséret áldozata megtisztel engem – mondja a zsoltárban az Isten –, és ott van az az út, melyen megmutatom neki az én üdvösségemet.” Igen veszélyes, ha a liturgia tárgyává saját problémáinkat, eszmefuttatásainkat, társadalmi elveinket tesszük. A liturgia fõ célja még csak nem is az, hogy tanítson, hanem hogy Istent nézze, jelenlétében lélegezzen, tisztelje és szeresse õt. Ezért a római liturgia elsõsorban szakramentális liturgia, s abból kisugárzóan igeliturgia. A liturgiában a szerelmes hallgatja a másik szavát, s elmondja szerelmes szavait, de maga a nász, az Egyháznak és Võlegényének egybekelése elsõsorban a szakramentumokban valósul meg.

A szakramentumokra is az jellemzõ, hogy megkívánják tõlünk a hitet, a lelki készületet és a hálaadást, de létük nem a mi erõfeszítéseinktõl függ („aktív ráhagyatkozás”). Ez a sokszor félreértett „ex opere operato” jelentõsége: a szentség létrejön pusztán azzal, hogy végbevisszük, amit Krisztus rendelése és az Egyház szabálya szerint végbe kell vinnünk. Ha ez megtörténik, a szentség létrejött. Az egynapos csecsemõt is megkereszteljük, s ez teljes értékû keresztség. Nem mágia, hiszen éppen a szentség tõlünk független valósága és méltósága kívánja meg, hogy azt méltón vegyük. Igényli nyugodt erõfeszítésünket, de nem kell kétségbeesnünk gyarlóságunk miatt, hiszen a szentség ereje, hatása nem rajtunk múlik. „Péter keresztel? Krisztus keresztel. Pál keresztel? Krisztus keresztel. János keresztel? Krisztus keresztel. Júdás keresztel? Krisztus keresztel!” – mondja Ágoston. S ebben a mozzanatban az emberiségnek egy õsi tudata, vágya, igénye is teljesül: minden õsi vallás úgy tudta, hogy ha szabályszerûen elvégzi a szent cselekményt, akkor kapcsolatba kerül az Istennel. A szentség valóságának ezt a garanciáját úgy adja meg a liturgia, hogy ugyanakkor szelíden hívogatja erõfeszítéseinket a szentségben való gyümölcsözõ részvételhez.

Számomra a római liturgia egyik nagy ajándéka, hogy kiemel önnön szûkös és korlátozott voltunkból, és belehelyez egy olyan cselekménybe, melyben elegendõ a normális jó szándékkal és figyelemmel részt vennem, hiszen az eredményt úgyis Isten adja, függetlenül az én erõfeszítésemtõl, akaratomtól, élményemtõl, elképzeléseimtõl. Így a liturgia a páli igazságnak is egyik legszebb megvalósulása: „Nem (…) azé, aki fut…” (Róm 9,16) A liturgia a „kis út”, a kicsik (és nagyok) útja: az Istenhez emelkedés legszerényebb és ugyanakkor mindenki elõtt nyitott – mondhatni – demokratikus módja.

Még egy utolsó gondolat. Minden igazi klasszikus liturgiának sajátos arculata, stílusa van. A római liturgiát is olyan pontosan körvonalazható szöveganyag, szabályegyüttes, jelrendszer határozza meg, amely egyedi stílusát adja. De ez a liturgia egyben annak a közös õsi liturgikus kultúrának egyik megvalósulása, megnyilvánulási formája, melyet megtalálunk a milánói, a hispán, a bizánci, a szír, a kopt és az örmény rítusban is. Amiben ezek közösek, az nem egyszerûen „római” liturgia, hanem a keresztény liturgiának a lényege, ha úgy tetszik, a törzse. Úgy gondolom, hogy ezt az alapréteget valamilyen értelemben minden keresztény egyház magáénak tudhatja. Ha a mai protestáns egyházak liturgikus megújulása érzékenyebbé vált az õsi örökségre, akkor ez nem azt jelenti, hogy rómaiakká lesznek (bár ez sem szégyen, hiszen a sok õsi keresztény rítus közül õk éppen a rómaiból születtek). Az elsõ századok liturgikus öröksége azonban éppúgy a reformátusoké, evangélikusoké is, mint a „katolikusoké”.

Dobszay László

::Nyomtatható változat::