A hét témája

Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter jóvoltából nemcsak Rómeó és Júlia, hanem William Shakespeare híres színdarabjának minden egyes szereplője megelevenedett július 22-én, csütörtök este a Szélrózsa nagyszínpadán. Az óriási sikert aratott előadás, az És Rómeó és Júlia után, a kulisszák mögött Rudolf Péterrel beszélgettünk.

– Milyen érzés volt eljátszani a színészek szerepálmát, az ifjú veronai szerelmest?

– Nekem személy szerint Rómeó soha nem volt a szerepálmom.

– Most mégis „utolérte” Önt ez az alakítás, sőt rögvest számos egyéb szerep – többek közt a dadáé – is. Hogyan fogadta Vámos Miklós ötletét, amikor előállt ezzel a kicsit talán hajmeresztőnek tűnő javaslattal?

– Vámos Miklósnak nem kész előadásötlete volt. Egyszerűen csak azon tanakodott, mi lenne, ha egy előadáson belül egy-egy színész több karaktert is megformálna. Nagyon megtetszett ez a gondolat, még akkor is, ha első nekifutásra meglehetősen szokatlannak tűnt.

– Valahol azt olvastam, hogy „csak” a gyermekeiket szerették volna ily módon megismertetni Shakespeare remekével.

– Ez így nem teljesen igaz. A feleségemmel azon morfondíroztunk, vajon mi lehet az az ok, mi lehet az a motiváció, amely miatt valaki egy klasszikusnak számító darabot így akar feldolgozni. Ekkor jutott eszünkbe: vajon mi történne, ha a gyermekeink megkérdeznék tőlünk, hogy miről szól a Rómeó és Júlia? Hogyan próbálnánk meg mi ketten ezt a történetet – mondjuk a nappaliban – eljátszani nekik? Ezért sokat néztem – és nézem azóta is – a gyermekeimet, hogy tanuljak tőlük. Hiszen ők egy-egy mozdulattal, egy-egy tárgy segítségével megannyi érzést és dolgot képesek megjeleníteni. Az ő képzeletük még szabadabban szárnyal, nem úgy, mint a felnőttekké, akikre idővel mindenféle félelem rakódik.

– Ha már a feleségét említette, hadd kérdezzem meg: milyen érzés a házastársával együtt játszani?

– A korrekt válasz az lehet, hogy egy dolog a színészet, és egy másik dolog a házasság. A kettőt el kell – vagy legalábbis el kellene – választani egymástól. Vagy legalábbis el kellene választani. De persze nem ilyen egyszerű. Nyilván borzasztó rossz lenne, ha nem bíznánk egymásban, ha nem tisztelnénk a másik munkáját. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert más-más okokból ugyan, de mind a ketten szeretjük, ahogyan a másik dolgozik. Sokat tanultunk egymástól. A próbatételt az jelentené, ha kudarcok érnének bennünket ezen a területen. Mind ez idáig – hála Istennek – még csak jó dolgok történtek velünk. Egyszer például előfordult az, hogy előadás közben békültünk ki egymással. Ilyesmit megélni, átélni egyfajta katarzist jelentett.

– Egy percre térjünk még vissza a gyermeki játékosságra és könnyedségre. Ennek ábrázolása mellett mi jelentette a legnagyobb színészi feladatot?

– Nem a gyors egymásutánban váltakozó szerepek és személyiségek megformálása okozott problémát. Inkább azon kellett törni a fejünket, hogyan valósítsuk meg a darab kivitelezésével kapcsolatos elképzeléseinket, hiszen egy újfajta, saját színészi nyelven kellett előrehaladnunk. A próbák nagyon fárasztóak voltak. Egyébként pedig egy kicsit féltünk is, mert nem tudhattuk előre, hogyan fogadja ezt az egészet a közönség.

– A Szélrózsa résztvevői előtt mindenesetre nagy sikert arattak. Más volt így, szabad téren, meglehetősen fiatal közönség előtt játszani, mint mondjuk az International Buda Stage-en, ahol egyébként láthatjuk ezt a darabot?

– Szabadtéren játszottunk már máskor is, például Kapolcson, a Művészetek Völgyében. Ez egyáltalán nem gond, ilyenkor csak az esőtől tartunk. Hogy sok fiatal volt itt ma este, az kifejezetten jó, hiszen ők – amint erre már utaltam is – még nyitottabbak, befogadóbbak a darab lendületes gondolatmenete iránt. Ez minket is inspirál.

– Végezetül egy személyes kérdés, remélem, nem veszi tolakodásnak. Esetleg hitbeli meggyőződésük miatt (is) mondtak igent erre a mai fellépésre?

– Nagy örömmel tettünk eleget a meghívásnak. Ami pedig a kérdés második részét illeti, arra is szívesen válaszolok. A feleségemnek erős a hite, én pedig kereső ember vagyok.