A hét témája

Forróság és programtömeg. Találkozások régi és új arcokkal, szemekkel – és persze kevés alvás. Hangyabolylakók vonulása ide-oda. És az ellenpólus, ha már túlpörgött a szélkakas: egy sátor a tábor- és erdőszélen, egy pont, ahol összefutnak az erővonalak. Csendsátor.

Ritkán dicsérem Istent földön hasalva. Itt meglepő módon így is lehet. Ritkán látok olyan oltárképet, melyet nem emberkéz festett: fák lombját és aljnövényzetet s oltárt, melyen a kereszt két, borostyánnal öszszekötött vándorbot. Itt ilyet is lehet látni, rácsodálkozva az egyszerűre és természetesre, arra, ami nem műanyag és nem egyszer használatos. Az oltárterítő kékes-lilás foltjai a tábor melletti tavat, a sárgák pedig a víztükrön megcsillanó világ világosságát idézik. Mert itt összefér a tűz és a víz. Találkozhat fájdalom és vigasztalás, bűntudat és megbocsátás. Ember és Isten, Isten és ember.

Este aztán benépesül a napközben magányt kínáló sátor, összefutnak útjaink, mindazoké, akik a szavakat félretéve csenddel és dallammal akarják elmondani Istennek az elmondhatatlant. Azt, hogy itt vagyok, Uram, legyen velem beszéded szerint. Azt, hogy gyengének érzem magam. Azt, hogy hálás vagyok a máért, és reménykedem a holnapban. Azt, hogy jó volna meggyógyulni és gyógyítani tudni. Azt, hogy jó lenne szeretni és szeretve lenni. Azt, hogy lángra kaptam egy szó, egy dallam, egy kép, egy érintés nyomán itt, a Szélrózsán. Azt, hogy álmodom egy egyházat, egy keresztény közösséget, amely lámpásként világít, de nem vakít el, s amely tábortűzként melegít, de nem éget meg senkit. Azt, hogy a megvalósításához erőt és társakat – álmodó és cselekvő társakat keresek.

Csendsátor – a hallgatás és a meghallás helye, az erővonalak kiindulási és összefutási pontja, a tápláló anyaméh és az apai áldás erőtere. Csend van, és én a földön hasalva dicsérem a világ világosságát.

Zsugyel Adél