Keresztény szemmel

Az olimpiai megnyitóünnepségeknek az 1936-os berlini játékok óta talán az a legfennköltebb pillanatuk, amikor az olimpiai láng megérkezik a stadionba. A láng azután tizenhat napon keresztül lobog, hirdetve az olimpiai eszmeiséget és ünnepelve a békét. Most először mind az öt világrészt bejárta a láng, mire visszatér az olimpiai játékok bölcsőjéhez, Athénba. Tizenegyezren futnak a stafétában, jelképezve, hogy annyi bűn, szenvedés, megpróbáltatás után mégis van valamilyen egységes gondolkodás, értékrend világunkban.

Jól tudjuk, hogy az ilyen mégoly szép, nemes demonstrációk sem oldanak meg semmit, de mégis hordozzák egy emberibb, élhetőbb világ reményét. Hazánk számára is mindig igazi ünnepet jelent az olimpia, hiszen mindmáig a legsikeresebb nemzetek közé tartozunk. Az újkori olimpiai játékok kezdete óta minden olimpián részt vettünk – egy kivétellel, mert 1920-ban nem kaptunk meghívást –, és soha nem kellett aranyérem nélkül hazatértünk. Joggal vagyunk tehát büszkék lányainkra és fiainkra.

Lassan fél évszázada a televízió jóvoltából nemcsak távoli szurkolók vagyunk, hanem szinte részesei lehetünk az eseménynek. De nem elég, ha puszta szórakozást, örömöt és bánatot jelent az olimpiai események követése.

A sport talán legfontosabb funkciója, hogy példaképeket állít, és döntésekre késztet. Jól tudta ezt Pál apostol is: mai nyelven úgy is fogalmazhatunk, hogy a sportot beépítette teológiájába. Szól arról, hogy testünk a Szentlélek temploma. Az élversenyzők olykor szinte hihetetlen testi teljesítménye azt a kérdést is megfogalmazza számunkra, hogy el tudunk-e számolni testünk iránti felelősségünkkel. Törődünk-e egészségünkkel, vagy a mai társadalom tagjaiként minket is az önpusztító életvezetés jellemez? A munkaszenvedély – vagy ahogyan angolul nevezik, a „workaholic” (azaz „munkaalkoholista”) típusú ember függősége – erkölcsileg ugyan nem hasonlítható a valódi szenvedélybetegségekhez (az alkohol-, drog- vagy dohányzásfüggőséghez), szomatikus egészségkárosodáshoz sem vezet olyan drámai módon, hosszú távon mégsem tekinthető kevésbé károsnak. A csak a feladatainak élő, azokban elmerülő ember elhanyagolja a családját, gyermekeit, felmentve magát azzal, hogy értük dolgozik – pedig szenvedélye hajtja.

Érdekes, hogy az olimpiára készülő sportolók számára is az a kedvező, ha nem csak sportolnak. Pedig a heti tíz-tizenkét többórás edzés egész embert kíván. Mégis, a teljesítmény szempontjából is kedvezőbb, ha egyéb elfoglaltsága is van a sportolónak, illetve ha van szilárd családi háttere.

Az egyházban is fenyeget a munkaszenvedély jelensége. A lelkészeknél – különböző gyülekezeti, családi vagy egyéb konfliktusok esetén – ez többnyire a szolgálatba való menekülésben mutatkozik meg.

Pál jól ismerte az emberi természetet. A modern sport szempontjából is fontos üzenetet rejt az a klasszikus ige, hogy nem koronáztatik meg az, aki nem szabályszerűen küzd (2Tim 2,5). Sajnos a modern sportnak árnyoldalai is vannak; ezek a mindenáron való győzni akarásból következnek. A doppingolás valójában csalás: sérti az esélyegyenlőség elvét. Ellenőrzésre van szükség ahhoz, hogy ne nyerjen koszorút az, aki nem szabályszerűen küzdött. A verseny utáni eredményhirdetés ugyanakkor az Úristen színe elé való járulás előképe is, hiszen ő tudja igazán, hogyan küzdöttünk. A mai korszerű egészségfogalomban egyenrangú összetevő a testi és a lelki egészség, és mindkettőre szükség van a győzelemhez.

Olimpia előtt természetes dolog az esélylatolgatás. Jó érzés arra gondolni, hogy megint reménykedhetünk hat-tíz arany- és mintegy tizenöt-húsz ezüst- vagy bronzéremben, összességében a jó szereplésben. Ugyanakkor rossz szembesülnünk azzal, hogy még mindig sokkal inkább a szurkolók országa vagyunk, mint a sportolóké. Pedig a testünkért hordozott felelősség, a sport, a testkultúra nem az élversenyzők kiváltsága. Az a jó, ha az ifjúság életében helyet kap a testedzés, és a legjobbak eljutnak az olimpiára is. Valamilyen fizikai aktivitásra minden életkorban szükség van. Érdekes a korreláció a fizikai és a mentális aktivitás, illetve – sajnos – az inaktivitás között: a testi tunyaság gyakran párosul lelki „mozgáshiánnyal”.

Bizony arról sem szabad megfeledkeznünk – s ezt a nem hívő élversenyzők is gyakran megfogalmazzák magukban –, hogy a győzelem „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut”, hanem a könyörülő Isten ajándéka (Róm 9,16). Talán meglepő, de erre is vonatkozik Karl Barth híres gondolata: „Mivel ő tesz meg mindent, nekünk is mindent meg kell tenni.” Igen, vállalni kell a fárasztó, nehéz edzéseket, a felkészülés sok-sok, olykor kínkeserves óráját. Mindent meg kell tenni. Mégsem bizonyos a siker, hiszen (ez is klasszikus igehely) „mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat” (1Kor 9,24). Ha mindent megteszünk a győzelemért, akkor abban az esetben is jó szívvel fejezhetjük be a versenyt, ha volt nálunk jobb. Ha mindent megtettünk, tiszta lehet a lelkiismeretünk.

Vonatkozik ez a közösségre, a nemzetre is, amelyet Athénban a legjobb sportolók képviselnek. Ha mindent megtettünk az egészséges országért, az ifjúsági sportért, az olimpiai felkészülésért, jó lelkiismerettel várhatjuk az athéni eseményeket. Tudnunk kell, hogy a döntés a könyörülő Istené. Azért tudják ezt a versenyzők, edzők is, hiszen már a tehetségnél, ennél az alapvető adománynál kezdődik a kegyelem. Hogy azután meghatározza az életünket.

Frenkl Róbert