A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 9. vasárnap

Sok régi igazság megkérdőjelezésének vagyunk tanúi mostanában, és biztosan magunk is részt veszünk olykor abban a korántsem veszélytelen, de annál fontosabb szellemi erőfeszítésben, amelynek során mindig újra meg akarunk bizonyosodni ránk testált vagy kipróbált értékeink valódi súlyáról, csak nekünk szóló, személyre szabott értelméről. Szolgálhatja ezt akár egy-egy barátainkkal vagy a hitben testvéreinkkel folytatott nagy beszélgetés, mindennapi vagy élettisztázó imádság, az ellenfeleinkkel vagy ellenségeinkkel való összecsapás. Történhet lerázhatatatlan kényszerítő erővel, miután csuromvizes gerinctájékkal ébredünk mély, szimbolikus erejű álmokból, de előidézhetjük önmagunk számára is. Ebben is kimeríthetetlenül találékonyak tudunk lenni a tudatostól elkezdve egészen az ösztönös-tudattalan megoldásokig. A megmérendő értékek természetesen rendkívül változatosak lehetnek. Minél komolyabb a kérdés, a válaszadás módszere is annál rafináltabb, tartalma annál összetettebb lehet.

Kétértelmű életünk velejárója ugyanakkor, hogy a nagy kérdések sokszor nem válnak el élesen a kicsiktől. Ifjúkori tisztánlátásunk hiánya egyre többször kínoz az évek sűrűjében. Ilyenkor mindannyian úgy segítünk magunkon, ahogyan tudunk. Megzavarodásba menekülünk, kényszerkríziseket okozunk magunknak, barátokat keresünk, bevált régi megoldásokat próbálunk életre kelteni, munkaterápiára fogjuk magunkat, Istenhez kiáltunk a mélyből bizalommal vagy szívünket tépő fájó hitetlenséggel. A Szentfiút keressük szavaiban, szentségekben és hétköznapiságban. A Lélek éltető erejét kutatjuk az élet peremén. Vagy – a további megpróbáltatásoktól menekülve – elkövetjük a magunk ellen elkövethető bűnök egyik legsúlyosabbját: jéggel égetjük ki a fájdalmat. Általános igazságokat keresünk és fogadunk el a Bibliából vagy a kultúra egyéb területeiről egyszeri és megismételhetetlen életünk egyedi és csak általunk feltehető kérdéseire. Uram, irgalmazz!

De tehetünk-e valamit életünk megőrzéséért, megóvhatjuk-e szívünket a hitetlenségtől és a gonoszságtól, vigyázhatunk-e eléggé, hogy el ne szakadjunk az élő Istentől, az élet Forrásától? És ha ez látszólag sikerül is, elmondhatjuk-e még mindig, hogy egészséges testünkbe nem csak hálni jár a lélek, hogy életünket ugyanaz a személy éli belülről is, mint kívülről, hogy a szent nem lett halálunk, és az egyetlen mindennapihoz nem lettünk hűtlenek?

Aki ennek a buzdításnak programszerűen akar megfelelni, az a bűnfogalomnál kezdi, és a szenvedélybetegségként űzött moralizálásnál vagy az önmagába zárult lelki fagyhalálnál fejezi be a megvalósítást – talán az időközben egyre jellegtelenebbé, vagyis útmutatás-képtelenebbé váló életét is. Mondhatjuk, hogy a bűn csábítása valós veszély, de a bűn gazdája volna a világ legostobább teremtetlen teremtménye, ha hagyná tesztelni életkörülményeinket ebből a szempontból. Ha ezt megtehetnénk, biztos nem etikakönyvekből adnának el legtöbbet a nemzetközi teológiai irodalom piacán, és biztos nem jutnának arra a megállapításra – bölcs öregekkel karöltve – vezető tudományos testületek a világ minden táján, hogy minden megszerezhető ismeret nagy kérdőjele a felhasználásának módja, és hogy a létező legnagyobb kérdés éppen ez a kérdőjel.

A bűn ellen – az Életforrás elvesztése ellen – harcolni nem célravezető, mint ahogyan a szabadság megvalósítását sem érdemes célul kitűzni. Ha a bűn nemes ellenfelünk volna a lovagi tornán, akkor talán igen. Mint ahogyan a szabadság – ha önállóan létezne – talán elérhető volna. Így azonban a szabadság is – mint ahogyan a bűntől való távollét, vagyis a Forrás-közeli élet is – csak vágyható. E vágyunk egyetlen kínálkozó közege a jelen pillanat, egyetlen megragadható ereje a közösségbeli másik ember buzdítása. Nincs más. A Jelen van, és a Másik van. Se versenyezve elérhető cél, se nemes életidegen feladat, se túlvilágra függeszthető üres tekintet. A bűnt leküzdeni nem tudjuk, legfeljebb „amíg tart a ma”, egymásnak társaivá lenni, társul kínálkozni, társként jelen lenni tudunk, hogy „meg ne keményedjék közülünk valaki”. Uram, irgalmazz!

Kicsi a nagyban, nagy a kicsiben. Megszokott retorikájú Jézus-igazság. „Aki hű a kevesen, a sokon is hű az…” (Lk 16,10) Ami egyszer megvolt, azt látszólag nem nehéz megtartani. A kezdetben megvolt bizalmat megtartani azonban nem egyszerű. Az út a legveszélyesebb terepen vezet: a jól ismert, látszólag rendelkezésünkre álló mindennapok göröngyein, a gonosz és hűtlen napok útvesztőin, kétértelmű életünkön át. Megtarthatjuk-e a bizalmat, vagy az tart meg minket? Soha nem fogjuk tudni eldönteni, de a Jelen közegében a Másik buzdításának erejével észrevétlenül „részeseivé lettünk a Krisztusnak”.

Imádkozzunk

Francois Villon szavaival:

„Kényúrként éltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”

Béres Tamás