Kultúrkörök

Amikor csütörtök délután hátizsákomat magamra kapva apám értetlen arca mögött becsuktam az ajtót, és még utoljára búcsút intettem a kanyarból, igazából már semmi más nem lebegett előttem, csak az ismerős táj képe, amelyhez ugyan családi kapocs nem köt, mégis otthonomnak érzem, és évente idehúz a szívem.

Az alábbi képzelt riportot a völgyben eltöltött négy nap ihlette, miként a szereplőket is, a riportert és a völgylakót, akik eszszenciális különbözőséggel élik meg az életüket és emberségüket, de akikből vegytisztán természetesen egyetlenegy sem létezik széles e világon. A riport tehát túloz és ferdít… Ám célja nem más, mint bemutatni e sorok írójának szubjektív élményeit a völgyben eltöltött időről.

– Mondja, mi vonzza Önt és emberek ezreit ide évről évre? – kérdeztem a völgylakót.

– Hmm. Jó itt. Az emberek beszélgetnek egymással, mosolyognak, jóízűeket kacagnak, sétálnak, és élvezik a jó időt…

– Igen, igen, de hát idén különösen is rossz volt az idő, és úgy hallottam, hogy a fesztivál látogatottsága elmaradt az átlagostól.

– Tényleg?

– És arról mi a véleménye, hogy a programok száma és színvonala nem ütötte meg a korábbi években megszokottat?

– Érdekes. Erről csak azt tudom mondani, hogy reggelente, amikor felébredtem, és kibújtam a sátorból, hogy jóízűt szippantsak a friss levegőből, majd nekiláttam a napi program összeállításának, bizony, nehéz döntés előtt álltam. Ki tud dönteni egy barlangtúra és egy színházi előadás vagy egy jó koncert között? Aztán végül csak hagytam magam elveszni a programok sűrűjében. Így jutottam el például Paprika Jancsi csúzlizdájához vagy a lengőtekepályához.

– Már megbocsásson, de ez úgy hangzik, mintha a Művészetek Völgye a „semmittevők völgye” lenne. Tud olyan programot említeni, amelyikből valami konkrét haszna is lesz a jövőben?

– Hmm. Hmm. Hát persze! Például a Paprika Jancsi csúzlizdájánál nagyon jól szórakoztam, a lengőtekepályánál pedig sok völgybarátra tettem szert. Így amikor majd visszagondolok ezekre a vidám élményekre, újra nevetni tudok rajtuk.

– Völgybarát??? Magyarázza meg, kérem...

– Tudja, itt az emberek valahogy kinyílnak egymás felé. Beszélgetésbe elegyednek csak úgy, az utcasarkon, a vegyesboltban vagy a buszmegállóban. Egy fényképész ismerősöm azt mondta, hogy itt könynyű fényképezni, mert mindenki mosolyog… Hát így alakulnak ezek a völgybarátságok. Nincs titkos recept, csak az ember úgy kezd élni, mintha soha nem felejtette volna el, hogy a másikban meglássa Teremtője képét.

– No, úgy tűnik, összehozott a sors egy valódi álmodozóval… Hát akkor meséljen egy kicsit a negatívumokról! Mit nem szeret, vagy mi nem tetszett eddig?

– Nehéz szívvel tapasztaltam, hogy vannak völgylátogatók, akik a világ minden kincséért sem válnának meg az autójuktól, nem vennének fel egy stoppost, nem mosolyodnának el, és főleg nem költöznének a völgybe egyetlen napra sem…

– Hát nem is csoda! Ugyan ki akarná a derekát összetörni egy sátorban, vagy ki akarna naponta kilométereket gyalogolni a poros utcákon?

– Kérdezhetek én is?

– Hát hogyne…

– Mondja, mikor ivott mézes pálinkát utoljára?

– Hogy micsodát?

– Vagy mikor evett májkrémes kenyeret paradicsommal, de úgy, hogy folyjék a szája szélén a paradicsomlé? Vagy mikor táncolt utoljára moldvai csángó népzenére magasba emelt kezekkel? Mikor ült a fűben koszos lábbal, törökülésben? Mikor csodálkozott el a világ szépségén a felhőket kémlelve a délutáni domboldalon? Mikor nézett utoljára ragyogó szempár legbenső mélyére a társa lelkét kutatva?

– Nem értem…

– Egyszóval mikor érezte utoljára, hogy jó embernek lenni?

– Nos, úgy gondolom, ebben a szituációban…

– Mert látja, a völgy erről szól. Ez egy olyan mesés hely, ahol az ember reggelente felébred, nagyot nyújtózik, és a távolba révedő tekintetével nyugtázza, hogy rendben mennek a dolgok: a kakas kukorékol, a darazsak zümmögnek, a szél fújdogál, és a templom harangja is rendben jelzi az időt. Ne értsen félre, nem bántani akarom, de úgy érzem, egy kicsit mereven áll hozzá az élethez.

– Nekem pedig úgy tűnik, hogy maga egy vérbeli idealista. Mondja, hogyan él az év többi napján?

– Igyekszem hasonlóan élni, mint itt. De a legelszántabb próbálkozások ellenére is hamar átváltozom ügyféllé, jogi személlyé, Kovács anyukává, pácienssé, számlavezetővé, azaz egy elintézendő üggyé a modern világ útvesztőiben.

– Akkor lehet, hogy a „völgyélmény” csak illúzió?

– Illúzió? Nem, nem hiszem, épp ellenkezőleg! Számomra ez a valóság! Itt úgy érzem, hogy levethetem magamról az álruhákat, a mindennapi életben hozzám nőtt maszkokat és szerepeket, amelyeket elvárnak tőlem, és maradhatok pusztán ember.

– Ez a zárszó?

– Legyen. Bár hadd osszam meg önökkel az egyik nagy bölcsességet, amelyet itt tanultam Sardaffastól, a Lidérc mint megvilágosodás című darab főszereplőjétől. Egyik példázatában azt mondja, hogy a boldogság és a jókedv sűríthető. Amikor később híján leszünk eme éltető tápláléknak, csak elővesszük, és kis kortyokban nyeldesünk belőle. Így mondta: „nyeldesünk” belőle. No látja, így vagyok én a „völgyélménnyel”, hogy a maga szavaival éljek.

Maricza Andrea