Napról napra

Erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Ef 6,10 (2Móz 15,2a; Mt 25,14–30; Fil 3,7–11/12–14/; Zsolt 141) Megerősödni? Mintha képesek lennénk önmagunkat erősíteni! Hiszen mindent őtőle kapunk! Lássuk tisztán eszközeinket, melyeket ajándékul kaptunk, eszközeinket, melyekkel rendelkezhetünk. A megerősödés talán nem jelent többet, mint ezt a tudatos számbavételt! Isten, a mi mennyei küldő Urunk, akinek katonájaként harcolunk, nem gyengén és kiszolgáltatottan indít bennünket útra, hanem ellát mindazzal, ami szükséges a boldoguláshoz (Ef 6,14–17).

Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt. Jel 19,6–7 (Zsolt 96,1; 1Kir 3,16–28; Mk 6,30–44) Vajon honnan vették az erőt a régiek, hogy a sok látható és érezhető kín ellenére, a megélhetésért való küszködés közepette is örülni és ujjongani tudjanak? Vajon hogyan tudtak a fekete rabszolgák – a napi tizenhat órányi kemény fizikai munka és a megalázó bánásmód ellenére is – örülni, tapsolni és ujjongani? Vajon észreveszszük-e a saját életünkben Isten jelenlétét, bennünket megtartó szeretetét? Vajon az életünkre melyik hozzáállás a jellemző: elvárásaink vannak-e Istennel szemben, vagy hálát adunk neki?

Jézus ezt mondta Mártának: „Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?” Jn 11,40 ( Zsolt 104,1–2a; Ez 3,16–21; Mk 6,45–56) Ó, milyen sokszor érzem: nem tudok hinni! Főleg olyan helyzetekben remeg az ember szíve, amikor a józan ész egészen mást diktál: fel kellene már adni, el kellene már engedni, be kellene már fejezni! „Mégis” és „ennek ellenére” a hitem erős pajzsom! Bár azt érzem, nem vagyok elég erős, mégis és ennek ellenére megtapasztalhatom Isten gondviselő jelenlétét. Bár talán megkérdőjeleződik bennem és körülöttem a gyermekkorom biztos hite, kaphatok helyette valami mást. Valami újat, ami személyre szabottan az enyém. Mégis és annak ellenére.

Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. 2Kor 5,17 (Ez 36,26; Mt 19,[4–7]8–12[13–15]; Mk 7,1–15) Nincsen másunk, mint elkopott szavaink: Krisztusban lenni jelentheti a hitet őbenne. A hitet abban, hogy a világunk látható valósága mögött létezik egy másik valóság. A lélek valósága. Ez a valóság pedig erősebb mindennél: hiszen a halálon is úr. Valóban új teremtés, hiszen megváltoztathatja céljainkat, és megváltoztathatja viselkedésünket, viszonyainkat is.

Jézus mondja: „Aki titeket hallgat, engem hallgat.” Lk 10,16 (1Sám 2,30; Ef 5,15–20; Mk 7,17–23) Tudatosan vagy anélkül, hogy észrevennénk, sokszor válunk angyalokká, hírnökökké. Egy megfelelő pillanatban elmondott mondat vagy feltett kérdés, egy megfelelő pillanatban megszorított kéz vagy egy ölelés valóságos életmentésként működhet. Nagy csoda ez, hiszen egy egészen apró mozdulat hatalmassá válhat – annyira, hogy azon keresztül megszólal, megmutatkozik maga az Isten. Vajon gátoljuk őt, vagy segítőtársaivá próbálunk válni?

Bárcsak rám hallgatna népem, az én utaimon járna Izráel! Zsolt 81,14 (Jn 15,12; Jn 19,9–16a; Mk 7,24–30) Keressük az Isten útjait. Azaz keressük azokat az utakat, amelyek a saját boldogságunkat és másokét szolgálja. Amelyekről nemcsak utólag, hanem előre megbizonyosodhatunk: „javunkra vannak”. Ez a bizonyosság az, amit annyiszor szeretnénk már előre érezni! Egy jövendőmondó ember szava, egy horoszkópban felvetett javaslat vagy a világ végét jósoló dátum alapvető kiszolgáltatottságunkat próbálja – hamis módon – oldani. Az Istennek való kiszolgáltatottságunk azonban az örömünk forrása: hiszen ő a szeretet. Aki szabadságra teremtett bennünket – és ezzel együtt mégis uralkodik a világon.

Nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. 1Kor 8,6 (Ézs 44,24; Lk 12,42–48; Mk 7,31–37) Az Atyától van a mindenség, azaz ő az alkotó, a világ megformálója. Krisztus pedig a működtető, a fenntartó. Egyszerre egyek, és egyszerre különböznek. A Szentháromság titka olyan, mintha véges világunkban hirtelen a végtelenség fogalmát próbálnánk felfogni. Istenről nem tudunk másként, csak képekben beszélni. Mégis: a végtelenség elképzelhetetlensége hűen kifejezi az ő nagyságát és a mi kicsinységünket. A végtelen Isten annyira szereti az embert, hogy magára vette a végesség formáját, és emberként közöttünk élve adott számunkra életpéldát.

Buday Barnabás