Keresztény szemmel

Mintha fogyatkozóban lenne a Tízparancsolat ismerete… Legalábbis erre engednek következtetni olyan megrendítő események, amelyekkel gyakorta és váratlanul szembesülünk. Tapintatos „házi tesztem”, hogy vidám tartalmú kazuáliák (keresztelő, esküvő) alkalmával megkérdezem, ismerik-e a Tízparancsolat pontjait. Az eredmény: nemritkán fordul elő ama különös jelenség, hogy a megkérdezettek hírét sem hallották a kifejezésnek; mások – valamivel többen – legalább hallottak róla, és vannak olyanok is, akik még néhány parancsolatra is emlékeznek.

Pedig senkinek sem ártana a Tízparancsolat ismerete! Különösen a társadalomnak lenne komoly hasznára, ha polgárai nemcsak tudnák, hanem gyermekkoruktól lelkükbe építve hordozhatnák is magukban, a szívükben a híres Tíz Igét – vagyis a szent parancsolatokat –, mert ha ezek kikopnak a lélekből, annak sajnálatos módon keserves következményei vannak. A keserűség pedig csak növekedni fog, mert az önmagukban megfogalmazott parlamenti törvények nem képesek azt a bomlási folyamatot megállítani, amelynek szemtanúi, olykor pedig szenvedő alanyai vagyunk. Mindezt számos riasztó példával lehetne illusztrálni; s ezek nyomán önkéntelenül is megfogalmazódik bennem a kérdés: vajon hová jutunk ezen a morál és erkölcs nélküli meredek lejtőn? Szemléltesse ezt a következő eset.

Szabadságunk ideje alatt kellemes kirándulást terveztünk hazánk egyik szép hegyvidékén. Egy eddig még számunkra ismeretlen romvárat vettünk célba térkép és útleírás segítségével, és egy kis enyhe „szerpentines” autózás után meg is leltük a séta kiindulási pontját. Tanácstalanságunk a hegy lábánál, a parkolóban kezdődött. Egy táblán a következő volt olvasható: „Ne hagyja őrizetlenül az autóját, lopnak!” Nem hivatalos kiírás volt ez; valaki kézzel, nagybetűkkel egy bádoglemezre írta a figyelmeztetést.

Gyönyörű táj, ragyogó napsütés, hívogató erdő, csodálatos csend, valahol patak csörgedez, fenn a hegytetőn a romos vár, és mi megrettenve olvassuk a tábla magyar és német szövegét. Meghökkenve állunk. Mitévők legyünk? Sorsot vessünk, vagy hogyan döntsük el, hogy ki menjen fel várat nézni? Majd váltjuk egymást? Miképpen is legyen? Végül döntünk, a tiltott erdészeti úton felmegyünk kocsival a romos vár tövébe. Ott udvarias, lelkes gondnok fogad. Helyesli, hogy nem maradt lent az autó, mert – így a hiteles, helyi forrásból származó beszámoló – „tegnap két autót törtek fel a szélvédőt benyomva, mindent elvittek belőle”, de – tette hozzá – „ők még szerencsések, mert legalább az autójuk megmaradt”. Közben a vár faláról nézzük a tájat: nekünk, alföldieknek csodálatosan szép. Elegáns futású hegygerincek mindenfelé, csinos erdőkkel borítva, mintha a hegyeknek az erdő lenne a jól fésült, elegáns frizurája. Ámulva nézzük az Isten teremtette szépséges természeti világot. Belehasít a szívembe: hogyan csúfítja meg ezt az ember, a tolvaj, a lopós, a betörő! S a baj az, hogy ennek a veszélynek mindenhol ki vagyunk téve. A gyönyörű táj ellenére is szomorúságot érzek a szívemben.

Bizonyára az a német család se teszi többet magyar földre a lábát, amelynek a megpróbáltatásairól augusztus elején hallottam az egyik rádióadó déli hírműsorában. A Balaton-parton lakást bérlő német család úszni, fürdeni ment a magyar tengerbe. Természetes, hogy mindent a gondosan lezárt lakásban hagytak, az autó pedig az udvaron állt a sövény mögött, az utcáról láthatatlanul. Ők a vízben, miközben aljas tolvajok teljesen kifosztották a lakást, ráadásul – mivel az indítókulcs is az asztalon volt – az autóval távoztak. A vízből kijövőknek másuk sem maradt, csak ami akkor rajtuk volt. Egy idegen országban, távol az otthonuktól igazolványok, pénz, ruha, autó nélkül maradtak...

A hírt hallva nagyon szégyelltem magam. És nem ez az egyetlen eset, amelyről tudok. Kedves ismerősöm gyermekének az autóját lopták el; az én kocsimat egy kórház előtt parkolva feltörték, és sorolhatnám tovább… S ha bárkitől megkérdezném, hogy vannak-e hasonló tapasztalatai, bizonyára szomorú verseny kerekedhetne abból, hogy ki tud többet a Tízparancsolat hiányát illusztráló történetekből – pedig egyetlen parancsolatot vennénk csak célba: „Ne lopj!”

Lehet, hogy a hivatalos bűnüldözési statisztikák egyre kedvezőbbek, de a mindennapi tapasztalatok nem ezt igazolják. És ez a döbbenetes szellemi romlás, ez az erkölcsi ficam nem is rendőrségi ügy, a Tízparancsolattól megfosztott lelkek ügye. Így válik a régi vitatott és szajkózott tétel – hogy a vallás, a hit magánügy – igaztalanná: látható, hogy a vallás és annak erkölcse nem magán-, hanem nagyon is komoly társadalmi ügy.

Volt egyszer egy Tízparancsolat? Isten kinyilatkoztatása most is van, érvényben van, és érvényben is lesz mindörökké, amíg a világ világ; csakhogy a lelkekbe ezt egészen kisgyermekkortól őszinte szeretettel be kellene építeni, mert hiánya egyre égetőbb fájdalmat okoz egyre több embernek.

Ez is feladata lenne az írástudó pedagógiának, függetlenül minden világnézeti vitától!

Ribár János