Evangélikusok

– Püspök úr, elsőként hallhatnánk arról, honnan indult, hogyan vezetett pályája a püspöki tisztségre való jelöltségig?

– 1964-ben születtem Brassóban, evangélikus lelkészcsaládban. Felmenőim között akadtak lelkészek, tanárok, a „nemzet napszámosai” – kántortanítók –, és hála Istennek én is folytatom a családi hagyományt. Nem vagyok a feltétlen determinizmus híve, de úgy érzem, furcsa fátum predesztinált erre a pályára. Elemi és középiskoláimat Négyfaluban, Brassóban és Bukarestben végeztem. 1982-ben érettségiztem a bukaresti Ady Endre középiskola matematika-fizika osztályában, és még abban az évben sikeresen felvételiztem a kolozsvári protestáns teológiára. Szerettem tanulni, sokat olvastam; nagy lendülettel, tudásszomjjal és persze határtalan elvárásokkal kezdtem meg 1982 szeptemberétől a teológiai tanulmányaimat. Hamar rá kellett ébrednem, hogy a külső politikai körülmények miatt az „összeszorított” élet fülledtségében csak egy leszűkített, zárt pályán lehet szabadon haladni. Nyugtalan, kíváncsi és kritikus természetem sokak szemében szálka lett. Akkori teológiánkon a kritikus gondolkodás, a kérdezés bátorsága nem volt szalonképes magatartás. A szabad akaratnál már akkor is értékesebbnek tartották a szolgai akaratot, a kutató és hívő alázat helyett a lapuló alázatoskodást, a bátran kimondott vélemény helyett a hallgató bólogatást. Olyan idők voltak ezek, amikor megtanultam értékelni a bátor véleménynyilvánítást, a gondolkodás és felelős döntés szabadságát, megtanultam elfogadni – ha úgy tetszik, „kritikus szolidaritással” – a másik ember véleményét. Ekkor tanultam meg, hogy minden emberi kritérium relatív. Megvívva a hit és az értelem harcát, meggyőződéssel mondhatom, hogy az egyedüli, abszolút és végső igazság az Isten és az ő igazsága.

1988-ban fejeztem be teológiai tanulmányaimat, jeles eredménnyel. 1998 őszén kerültem segédlelkésznek Bukarestbe, majd 1990-től 1994-ig ugyanitt szolgáltam mint helyettes lelkész, 1994-től pedig a mai napig parókus lelkésze vagyok a bukaresti magyar, illetve román gyülekezetnek.

– Hogyan sikerült harmonikusan öszszeegyeztetnie a különböző teendőket, a sokszínű szolgálatot, a misszió kihívásait?

– Ezek a kihívások életem tanítómesterei voltak. Nem elméleti alapon, könyvből tudom, hogy mit jelent a gyülekezeti lelkipásztorság. Benne éltem, tudom, mit jelent a szórványgondozás, a gyülekezeti élet megszervezése, a gyülekezetépítés, a népnevelés, a vallási-nemzeti identitásunk megőrzéséért vívott mindennapos küzdelem. Mindezekért Istennek vagyok hálás.

– Később mint püspökhelyettes és esperes mégis megmaradt gyülekezeti lelkésznek.

– Örülök, hogy mint egyházvezető soha nem szakadtam ki az élet és a gyülekezeti szolgálat valóságából, hogy nem szakadtam el lelkésztársaimtól, azoktól az örömöktől és gondoktól, kudarcoktól és sikerektől, amelyek életünket kísérik és jellemzik. Közegyházi téren is több feladatot és megbízatást kaptam 1991 és 2004 között: kezdetben az egyházkerület belmissziói előadója voltam, később a külügyi-ökumenikus bizottság tagja, majd megválasztottak a brassói egyházmegye esperesének, 2000-től pedig püspökhelyettes voltam az egyházkerületben.

– Honnan kapta az indíttatást a külügyi-ökumenikus munkához?

– Leginkább a külföldi tanulmányaimból: ösztöndíjasként tanulmányokat folytathattam és kutatómunkát végezhettem Kasselben, Marburgban, Londonban, Berlinben. 1999 óta a neuendettelsaui Augustana lutheránus teológia doktorandusza vagyok rendszeres teológiából. 1996 óta vagyok a tizennégy tagegyházat tömörítő Romániai Felekezetközi Bibliatársulat elnöke. A társulatban – nagy megelégedésemre – sikerült nagyszerű ökumenikus légkört kialakítani, és ugyanakkor hathatósan képviselni egyházunk, illetve a magyar történelmi egyházak érdekeit és igényeit.

– Hogyan határozná meg az erdélyi egyházat?

– A Romániai Evangélikus Lutheránus Egyház – annak ellenére, hogy kisebbségi egyház – egyszerre hitvalló és népegyház is. Ez a két jelző persze egyházunknak a történelemben megjelenő formájára utal, nem tartozik az egyház belső, változhatatlan ismertetőjegyei közé; mint tudjuk, a reformáció meghatározása erre nézve világos és egyértelmű. A két jelleget nem lehet élesen szembeállítani egymással. A különböző történelmi helyzetekben hol az egyik, hol a másik domborodik ki jobban. A döntő az, hogy az egyház miként tudja hitelesen hirdetni és megélni tiszta lelkiismerettel azt az igazságot, amelyet Istennek Krisztusban adott kinyilatkoztatása által kapott. Közben tudatában vagyunk annak is, hogy egyházunk be van ágyazva a mai világba, a változó társadalomba, ezért nem kerülheti el az őt körülvevő világ válságait, megrázkódtatásait. Keresztény felelőséggel el kell fogadnia, fel kell vállalnia e mély politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és morális átalakulásban lévő térség minden realitását, és őszinte szándékkal kell osztoznia kortársaink, illetve a romániai magyarság gondjaiban is, együtt kell keresni a kiutat, a megoldás lehetőségeit. Egyházunk fő feladata Isten országának építése már itt, ebben a világban az evangélium, a szentségek és a szeretetszolgálat által. Döntő kérdésünk, hogy miként leszünk só, világosság, kovász abban az emberi közösségben, ahová Isten állított minket, hogy miként tudjuk átadni tartalmi, formai hagyományainkat, szellemi, lelki értékeinket úgy, hogy azok korszerűvé, érthetővé váljanak a mai ember számára.

– Mint a Romániai Evangélikus Lutheránus Egyház újonnan megválasztott püspökének van-e válasza erre a mikéntre?

– Az egyik válasz röviden az lehet, hogy amikor egyházról beszélünk, ne mennyiségben próbáljunk gondolkodni – valahogy úgy, hogy egyház ott van, ahol sokan vannak, ahol anyagi, társadalmi erő van –, hanem gondolkodjunk minőségben. Egész erdélyi magyar létünk, egyházi létünk jövője ezen áll vagy bukik. Az eddig szokásos statisztikai, mennyiségi szemlélet helyett minőségben kell gondolkodnunk, mert csak a minőségi létnek van és lehet jövője. Minőségnek kell jellemeznie ezután hitbeli, lelki, szellemi életünket, teológiai gondolkodásunkat, az egyház- és a gyülekezetépítést, a missziót, a hitoktatást, a szeretetszolgálatot, egyházi életünk valamennyi szegmensét. A mikéntre a másik válasz a hitelesség. Munkánkat figyeli és számon kéri a világ, sőt egy napon Isten is elkéri lelkünket. Az egyház szolgálatának úgy kell történnie, abban a tudatban és felismerésben, hogy mindig Isten színe előtt szolgál, és őt szolgálja. Mi, keresztények két világ polgárai vagyunk: tagjai Isten országának, de egyszersmind egy földi országnak is; tagjai, részei egy népnek, egy nemzetnek, melynek megvan a maga helye, kultúrája, karaktere és történelmi rendeltetése. Az egyház mindezek felett áll, de önmagában hordozza őket. Ebben az egyházban élve őrizzük identitásunkat, nyelvünket, kultúránkat, felekezeti karakterünket, éljük mindennapi életünket úgy, hogy mindezek Isten dicsőségére és minden embertársunk, az egész emberiség javára legyenek. S ha néha rákérdezünk: mi lesz egyházunk és népünk jövője? – legyen Isten igéje a reménységet adó válasz: „Hiába keltek korán és fekszetek későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127,2)

Fehér Attila