Keresztény szemmel

Gyerekkoromban ámulattal néztem az orvosi rendelők várójában elhelyezett színes táblákat, amelyek az ehető gombákat és a velük összetéveszthető mérgező fajtákat ábrázolták. Az első ránézésre aprónak tűnő különbségek felfedezése azonban egy szakember számára már rutinfeladat. Mindig nagyon megborzongat, ha arról olvasok vagy hallok, hogy valaki gombamérgezés áldozata lett. A gyanútlanság védtelensége, a gasztronómiai élvezet ártatlan szándéka olyan mérhetetlenül kiszolgáltatottá teszi az embert. Ráadásul tudom, hogy az esetek többségében a gombamérgezés hosszan tartó szenvedéssel jár. Bizonyos gombafajtáknál a tünetek eleinte hasonlóak egy szimpla gyomorrontáséhoz. Olyannyira, hogy megtörténhet, az áldozat nem is gyanakszik az elfogyasztott ételben lévő halálos veszedelemre. Egy bizonyos idő elteltével viszont már hiába az orvosi segítség, a gyilkos szer hatása visszafordíthatatlan.

Ehető és mérges gombák. Nem igaz-e ugyanezen párhuzam az emberi tevékenységekre is? Mesterek és imposztorok – tanítványok és epigonok. Micsoda különbség lehetett aközött, hogy egy csizmadia jól elkészített egy lábbelit, és aközött, hogy nagy dérrel-dúrral hirdette magát valami kontár ál-bőrdíszműves? „A jó bornak nem kell cégér” – tartja a régi mondás. Eszerint mindig éljünk a gyanúperrel, ha valamit nagyon reklámoznak? Hirtelenjében Luther Márton és Tetzel János különös „párosa” jelenik meg lelki szemeim előtt. Aztán újra a gyerekkori színes táblára pillantok: cifra bocskor, fodros gallér, amelyről a gyilkos galóca felismerhető. Hivalkodás, cicoma. Ne menj oda, ne szedd le! Ne bízz benne! A szakember már messziről látja a halálos különbséget.

Hányszor előfordult már rövid pályafutásom során, hogy éppen a magát büszkén kereszténynek valló hivatali emberrel akadt a legtöbb öszszetűzésem, míg a korábbi párttitkárral, a sokak által lekommunistázott vezetővel minden további nélkül meg tudtunk állapodni fontos kérdésekben! Ugye, milyen veszedelmet jelent a lélekre, sőt az egész emberi közösségre, ha Jézus igazi tanítványai helyét imposztorok és epigonok foglalják el? Jézus maga óvja tanítványait a farizeusok és írástudók kovászától, és ugyancsak ő intéz kemény feddő beszédeket utóbbiakhoz, melyben meszelt sírokhoz hasonlítja őket.

Az epigonokra nem érdemes sok szót vesztegetni. Ők azok, akik a mindenkori mesterek buta és gépies majmolói. Legszemléletesebben talán a Monty Python csoport (az abszurd humor angol képviselői) egyik klaszszikussá vált filmjének, a Brian életének egyik jelenetével lehet illusztrálni ezt a típust. Amikor az őt királlyá tenni szándékozó fanatikus tömeg elől menekülve a főhős futás közben véletlenül elhagyja egyik lábbelijét, az üldözők megállnak, és egy nő, felemelve a szakadt papucsot, így kiált a többiekhez: „Az ő szent saruja! Jelt adott nekünk, hogy mi is ekképp cselekedjünk! Kövessük hát példáját!” Erre mindnyájan félig mezítláb, bicegve folytatják az üldözést.

Az epigon mindazonáltal veszélyes fajta. Ő az össztársadalmi kontraszelekció mindenkori alapanyaga. Epigonokkal vannak teli a magas hivatalok, a döntéshozó testületek és a fontosabb közintézmények. Ők azok, akik a jelentős állami támogatással megjelenő, csodaszép nyomdai kivitelű könyvek címlapjain szerepelnek, többnyire mint szerzők. Ezek szolgálnak majd alapul ahhoz, hogy a mindenkori tanítványokat és leendő mestereket bugyután összeállított tesztek alapján vizsgáztassák. Az epigon szeret arra hivatkozni, hogy úgymond a „mester lábainál” tanulta el a hivatás minden fortélyát. Az epigon fejből idézi a mester egyes szavait. Az epigon mindig pátosszal teli. Tisztában van ugyan „kiemelkedő képességeivel”, ugyanakkor azt is tudja, hogy illik alázatot tanúsítania, mert egyedül ezáltal növelheti még tovább ázsióját. Néha nem is tudni pontosan, hogy az epigon vajon tisztában van-e vele, mennyire ostoba és kártékony is valójában.

Az imposztor már veszélyesebb. Ő az ugyanis, aki időközönként leleplezi a mester – úgymond – „igazi arcát”. Ilyenkor az epigonok egyikének-másikának illenék pironkodnia, ám ahhoz ez a fajta túl primitív. Még az is előfordul, hogy egy tehetséges imposztor „szenzációs felfedezését” éppen az az epigon adja hírül a világnak, akinek addigi „munkásságát” az a legteljesebb mértékben megszégyenítette és leleplezte. Az imposztort azonban ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarja. Mosolyogva átveszi a vándordíjat az ő révén felfelé buktatott epigon kezéből. Ám ha érdekei úgy kívánják, az is lehet, hogy pár héten belül el is engedi őt, mint a használt felmosórongyot.

Az imposztor nem olyan egyszerű lélek tehát, mint az epigon. Az imposztor ugyanis a legközvetlenebb parazitája a mindenkori mesternek. Szó szerint a vérét szívja. Abból él, hogy a mester gesztusait, szófordulatait, mentalitását ellesve – persze nem olyan csökött amatőr színvonalon, mint a Briant üldöző epigonok – meg is próbál túltenni rajta! Az imposztor – ellentétben az epigonnal – nem elégszik meg azzal, hogy leveszi egyik lábáról a saruját. Ugyan! Az imposztor valódi célja, hogy a mesterről saját magára irányítsa a figyelmet, és azt érje el, hogy mindenki elhiggye neki: ha valóban követni akarjátok a mestert, akkor nem őt kell követnetek, hanem engem! Az imposztor mindkét saruját eldobja, és nagyjából derékszögben elfordulva az eredeti iránytól, elkezd nyugodtan sétálni.

Az intellektualizmusra igazán fogékony és önmagukra valamit is adó gombakedvelők pedig természetesen követik majd az imposztor példáját. Közben némi keserűséggel megállapítják, hogy szegény mester letért a maga által előirányzott helyes útról, ezért szükségszerűen elmagányosodás vár rá. Az az igazi progresszió, hogy túl tudunk tenni mestereinken! Lám, Arisztotelész is szerette Platónt, de még Platónnál is jobban szerette az igazságot! Az ilyen szlogenek egyengetik az imposztor útját. És természetesen az epigonok. Mert mi lenne egy imposztorral epigonok nélkül? Egy valamirevaló imposztor ugyanis született és örökös ellenzéki! Egy imposztor nem ülhet be egy hivatali vezető bőrbevonatú foteljébe. Egy imposztornak adnia kell a nimbuszára. Az imposztor mindig üldözött és meg nem értett marad. Az igazi mester minden üldözöttségét és meg nem értettségét alázattal magára veszi. Oly módon, hogy a mester – vagy emléke – gyanánt őt koszorúzzák meg, őt tüntetik ki, őt rehabilitálják. Ezt pedig nem tehetik meg mások, mint a bőrfotelben terpeszkedő epigonok. Az imposztor ilyen értelemben az epigon létezésének is elemi feltétele. Epigon és imposztor kölcsönösen kiegészítik egymást.

És a tanítvány? Meredek ügy. Főleg ha megtörténik vele, hogy bőrfotel kerül a feneke alá. Senki nem hiszi el többé neki, hogy nem epigon. Ha pedig véletlenül kitüntetik vagy üldözik, akkor egészen biztosan csak imposztor lehet! Hálátlan feladat tanítványnak lenni. Ugyanakkor ez az egyetlen út, amely nem a bocskoros-galléros műmennyországba vezet. A tanítvány gyakran érzi úgy, hogy felfordul a gyomra, de ez mindig csak múló roszszullét. Főként sohasem halálos. A tanítvány igazán szereti a mestert, épp ezért sohasem utánozza. Főként nem szajkózza betéve a mondatait. A tanítvány nem szégyelli a saját hangját és gesztusait használni. A mestertől ugyanis mindenekelőtt azt tanulta meg, hogy legyen bátorsága önmaga lenni. Olykor még ellene is mond a mesternek – de sohasem öncélúan, hanem mindig olyankor, ha személyes meggyőződése, belátása alapján ezt helyesnek látja. És tudja, hogy ilyenkor még a mester sem bántódik meg rajta, sőt ha teheti, meg is dicséri érte. A tanítvány nem alázatoskodik feleslegesen. Tudja, hogy amit tud, azt nem kell szégyellnie. Amit pedig nem tud, annak tudását nem mímeli. Nemcsak felesleges, hanem káros is volna. És ezt az alapelvet még csak nem is a mestertől tanulta. Egyszerűen természetesnek tartja, mert így született.

Epigonok, imposztorok, tanítványok. De hol a mester? – tehetné föl valaki a jogos kérdést. Szükséges külön mondani, hogy minden mester tanítvány is egyben…?

Bartha István