Evangélikusok

Csendes, szerény ember. Egész lénye nyugalmat, tekintete szeretetet sugároz. Sokan ilyennek képzelik az ideális lelkigondozót. A balassagyarmati evangélikus gyülekezet segédlelkésze, Kulcsár Zsuzsanna – akivel a Keresztény Lelkigondozók Ökumenikus Egyesületének (KLÖE) tavaszi tudományos ülése után beszélgettünk – mindenesetre megfelel ennek az elképzelésnek.

– Mindössze két esztendeje annak, hogy végzett az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, most pedig már a klinikai lelkigondozói oklevelet is a kezében tartja. Mi vitte rá arra, hogy ilyen fiatalon a betegek és segítségre szorulók felé forduljon?

– Ahogy közeledett a teológiai diploma átvételének és lelkészi szolgálatom kezdetének időpontja, úgy lett egyre világosabb számomra, milyen sokat kell még tanulnom és tapasztalnom, ha valóban hitelesen szeretnék szolgálni az emberek között. Elhatároztam, mindent megteszek azért, hogy jobban megismerjem a rám bízottak életét, lelki problémáit, az őket kínzó kérdéseket.

– Ehhez elegendő lett volna egy pszichológiai irányú továbbképzés is, ám ön a betegeket, a kórházi lelkigondozást választotta. Ez igencsak speciális terület – Gáncs Péter püspöknek a mostani KLÖE-konferencián elhangzott szavaival élve „frontvonal” –, amelyen komoly sérüléseket lehet szerezni, és olykor kudarcokat is el kell szenvedni.

– Ezzel egyetértek, ám én úgy éreztem és továbbra is úgy érzem, hogy kötelességem ezt a munkát felvállalni, valódi krízishelyzetekben képviselni Jézus Krisztust, és tanúságot tenni arról, hogy Isten mindig és mindenhol velünk van.

– Ezek egy lelkész szavai. Ám egy lelkigondozótól valószínűleg „csak” az odafigyelést várják el, hittételekre nem vagy kevésbé kíváncsiak.

– Ezt ilyen kategorikusan nem merném kijelenteni. De valóban szembesülnöm kellett azzal: ha lelkészként jelenek meg, azáltal esetleg „falat emelhetek” magam és beszélgetőpartnerem közé. Hiszen nem tudhatom, hogy az adott beteg milyen – esetlegesen negatív – tapasztalatokra tett szert korábban lelkipásztorokkal kapcsolatban. Idővel megtanultam kezelni ezt a helyzetet. Lelkigondozóként mutatkozom be, ám ha egy beszélgetés során Isten vagy a hit kérdése is szóba kerül, soha nem rejtem véka alá azt, hogy „mellesleg” evangélikus lelkész vagyok. Bár az is igaz, hogy az intenzív osztályon egyáltalán nem kerül szóba, ki milyen felekezethez tartozik. A beteg szemszögéből nézve már csak a remélt gyógyulás vagy az Istenbe vetett hitben való megnyugvás számít.

– Segítő szándékát soha nem ingatta meg az a sok panasz és szenvedés, amivel szembesülnie kellett?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem voltak nehéz pillanatok. A szenvedéssel és a halállal szembenézni nem könnyű feladat. De egyszer sem keseredtem el annyira, hogy abba akarjam hagyni. A nehéz pillanatokban még több erőt adott a hit, és persze az „emberi tényezőt” sem szabad teljesen kizárni. Létezik ugyanis egy úgynevezett szupervíziós csoport, azaz – nagyon leegyszerűsítve – a lelkigondozók lelkigondozása. Ha néha-néha mégis nekikeseredem, akkor minden erőmmel a klinikai szolgálat szépségére igyekszem koncentrálni.

– Egészen pontosan mit ért a szolgálat szépségén?

– Természetesen a legcsodálatosabb azt látni, amikor a szemem láttára erősödik és gyógyul meg valaki. Egyébként pedig minden alkalommal ajándékként élem meg azt, ha köztem és egy beteg között bizalmi viszony alakul ki, őszinte beszélgetés jön létre. Ez mindig felemelő élmény. Ezenkívül azt is ennek a munkának köszönhetem, hogy egyházközségünkben beteglátogató-képzést indíthattam. Nagy dolognak tartom, hogy gyülekezetünk tagjai nem egyszerűen csak tudomásul veszik a klinikai lelkigondozás szükségességét, hanem tevőlegesen is részt vállalnak benne. Ennek köszönhetően valósulhatott meg az utógondozás is, amely a gyakorlatban például azt jelenti, hogy egy kórházban fekvőnek megadatik a lehetőség, hogy betegsége vagy balesete után lelki otthonra leljen.

– Balassagyarmat után térjünk vissza Budapestre, ahol most a baleseti intézet gyermekosztályán dolgozik. Miért éppen erre a területre esett a választása?

– A „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre kiskoromban mindig azonnal, magától értetődően vágtam rá a választ: babagondozó! Igaz, végül lelkész lettem, de a gyermekek iránti szeretetem változatlanul megmaradt. Jól érzem magam köztük, könynyen megtalálom a hangot velük. Nemcsak szeretem, de csodálom is őket, akaraterejüket és kitartásukat, azt, ahogyan legyőzik az előttük tornyosuló akadályokat. Amikor velük vagyok, mindig átérzem, mennyi igazság van abban a mondatban, amelyet egy szívbeteg gyermekekkel foglalkozó alapítvány munkatársai fogalmaztak meg: „Nézz hosszan egy gyermekarcba, s látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik…”

Gazdag Zsuzsanna