Egyházunk egy-két hete

Templom-újraszentelési ünnepi istentiszteleten vagyunk. A zsúfolt padsorokban, a hõségtõl fojtogató légkörben már-már alig kapunk levegõt… Vakuk villannak, virágcsokrok illatoznak, ki az éneklappal, ki a meghívóval legyezi magát. Egyszer csak a munkákat végzõ helyi kõmûves vállalkozó, egyben presbiter felpattan a helyérõl, feláll a pad tetejére, és sorra kinyitja az egyébként kiválóan záró, jól szigetelt ablakokat. A padok tetején végzett akrobatamutatvány cseppet sem zavarta meg az ünnepi liturgiát. A friss levegõ azonban bejárta a templomteret, és legalább a kívül rekedtek is hallották az éneket.

Kínos a csend, ha egy elõadást követõ beszélgetésen senki sem tesz fel kérdést. Az elõadó áltathatja magát azzal, olyan tökéletesen szólt, hogy ahhoz hozzátenni már nem lehet. A szervezõk gondolhatják azt, hogy nincs bátorságuk a hallgatóknak a kérdezéshez. Többnyire azonban nem ez a helyzet. A csendet sokkal inkább az elhibázott kommunikáció okozza. Egyáltalán nem biztos, hogy ilyen jellegû hibát csak az elõadó követ el, elõfordulhat ez a hallgatók, a befogadók részérõl is. Mert kérdezni csak az tud, aki valamelyest tájékozott. Nagy a veszélye az elõadás utáni csöndnek, ha teológiai kérdéseket túlzottan tudományos stílusban közölnek. Lehet, hogy nem annyira az irodalom, inkább az olvasási, tájékozódási szándék hiányzik. Pedig a teológiai gondolkodás velejárója már a kezdetektõl az, hogy dialógusképes és dialógusfüggõ. Az igazi teológia mindig párbeszédben születik, és így is fejlõdik tovább. Nem bontakozhat ki csupán a templom falain belül egy elszigetelt csoport öncélú tevékenységeként. Isten üzenete mindig mozgásban éri el az emberek életét. Küldõ és küldöttek együttes hangja erõsíti fel az adást, és a hallgató is eközben válik alkalmassá a vételre.

Kedves emlékeim közé tartoznak azok a vasárnapi kora reggelek, amikor az asszonyok a nyári hõségben hideg vízzel felmosták a falusi templom kövét, kitárták az ajtót és az ablakokat, hogy a friss levegõ beáradjon a templomtérbe. A fordított irány sem volt kevésbé fontos. Nem zárták be sem az ablakot, sem az ajtót egészen az istentisztelet végéig. Így kihallatszott az utcára az ének, néha az igehirdetés is, és az sem zavarta a templomban ülõket, hogy az egyébként mélyen elítélt „vasárnap is dolgozók” belátnak az istentiszteletre. Minél kisebb az elzárkózási hajlamunk, annál eredményesebb lehet a jelenlétünk és a szolgálatunk. Bátorságot ébreszt és érdeklõdést vált ki, amikor környezetünk látja és hallja a tevékenységünket. Ehhez ablaknyitás és az ajtó kitárása egyaránt szükséges. Ezért olyan fontos, hogy az evangélium mai hirdetõi és a gyülekezetek tagjai foglalkozzanak korunk aktuális kérdéseivel Isten igéjének fényében. A jelen helyzetet megérteni és felvállalni – ez elemi része a tanítványi küldetésnek. Az „ablaknyitáshoz” elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy megkíséreljük a ma beszélt nyelven megszólaltatni az örök üzenetet és a mai kornak megfelelõ énekekkel és a mi életünkre jellemzõ mozgással megtölteni a templomot. Úgy szólni a jelenben, hogy abból a résztvevõk számára jövõ szülessen. Úgy beszélni vasárnap az elmúlt hétrõl, hogy belõle a következõ hétre nyerjünk bátorságot és irányt. A prédikáció nem lezár egy életszakaszt, hanem egy új lépéssorozatot indít el az életünkben. Lassú tempójú, régies, szárnyaszegett templomi eseménynyel nehéz elérni és megragadni a következõ nemzedéket. Ha nem szólunk a vasárnapi bevásárló kampány ellen, ha nem rendelkezünk elegendõ ismerettel a génkutatás mai helyzetérõl, ha el sem olvassuk a szociológusok vizsgálatainak eredményeit, akkor azonnal hitelét veszti a „meggyõzõ karakter” a mai keresztény bizonyságtételben. Hiába sopánkodunk azon, hogy a mai generációk etikai hiányosságai égbekiáltóak, ha fogalmunk sincs a mai égetõ erkölcsi kérdésekrõl, a környezetvédelemtõl az emberi élet határait feszegetõ témákig.

Gimnazista koromban nagyon idegesített a magyartanárom minden óra elején feltett kérdése: mit olvastál az elmúlt héten? Lázasan cserélgettük az új válaszlehetõségeket egymás között, és ez a konkrét feleletre elegendõ is volt. Csakhogy õ nem hagyta ennyiben, hanem minden harmadik-negyedik embernél megállította a sort, és megkérdezte: mi a te véleményed errõl? Azt gondolom, ma minden keresztény embernek fölteszik ezt a kérdést, evangélikus közösségünknek különösen is. Tájékozódásra és személyes továbbgondolásra van szükségünk, e nélkül nem tudunk az evangéliumról beszélni.

Több mint két éve dolgozunk egy köteten, amelyet – Ablaknyitás címmel – reménység szerint idén szeptember 17-én átadhatunk az érdeklõdõ olvasóknak. A szerzõk többnyire a fiatal nemzedék tagjai, az Evangélikus Hittudományi Egyetem doktori iskolájának hallgatói. A kötet a felnõttképzés, a keresztény önképzés széles területérõl ölel fel sok hagyományos és mára aktuálissá vált témát informatív olvasmányok formájában. Ha elkezdjük majd lapozni, egy idõ után úgy érezzük, mintha konfirmációi órára ülnénk vissza, csak maga a tankönyv más egy kicsit. Ha odaadjuk olyanoknak, akik talán éppen a 2004-es nyári konferenciai élmények alapján kezdenek érdeklõdni, és ezek nyomán tesznek lépéseket felnõtt keresztségük érdekében, eligazítást kaphatnak arról, hogyan gondolkodnak, töprengenek keresztény kortársak aktuális kérdésekrõl ma.

Beharangozásképpen azt is el kell mondanom, hogy ezzel a kötettel szeretnénk köszönteni az Evangélikus Hittudományi Egyetem új kollégiumi szárnyának elkészültét. A két mûvész – a tervezõ Krizsán András és a kápolna üvegablakát alkotó Mezõsi Eszter iparmûvész – ajtót és ablakot tár, így valósítja meg elképzelésünket: azért legyenek közel egymáshoz a falakon belül a lelkészi szolgálatra készülõ fiatalok, hogy a majdani szolgálatuk nyitott és befogadó legyen. Hogy a jövõ templomainak ajtaját és ablakát kitárják, és az evangélium üzenetét hallhatóvá és érthetõvé tegyék a falakon belül és kívül egyaránt.

Szabó Lajos