Egyházunk egy-két hete

Templom-újraszentelési ünnepi istentiszteleten vagyunk. A zsúfolt padsorokban, a hőségtől fojtogató légkörben már-már alig kapunk levegőt… Vakuk villannak, virágcsokrok illatoznak, ki az éneklappal, ki a meghívóval legyezi magát. Egyszer csak a munkákat végző helyi kőműves vállalkozó, egyben presbiter felpattan a helyéről, feláll a pad tetejére, és sorra kinyitja az egyébként kiválóan záró, jól szigetelt ablakokat. A padok tetején végzett akrobatamutatvány cseppet sem zavarta meg az ünnepi liturgiát. A friss levegő azonban bejárta a templomteret, és legalább a kívül rekedtek is hallották az éneket.

Kínos a csend, ha egy előadást követő beszélgetésen senki sem tesz fel kérdést. Az előadó áltathatja magát azzal, olyan tökéletesen szólt, hogy ahhoz hozzátenni már nem lehet. A szervezők gondolhatják azt, hogy nincs bátorságuk a hallgatóknak a kérdezéshez. Többnyire azonban nem ez a helyzet. A csendet sokkal inkább az elhibázott kommunikáció okozza. Egyáltalán nem biztos, hogy ilyen jellegű hibát csak az előadó követ el, előfordulhat ez a hallgatók, a befogadók részéről is. Mert kérdezni csak az tud, aki valamelyest tájékozott. Nagy a veszélye az előadás utáni csöndnek, ha teológiai kérdéseket túlzottan tudományos stílusban közölnek. Lehet, hogy nem annyira az irodalom, inkább az olvasási, tájékozódási szándék hiányzik. Pedig a teológiai gondolkodás velejárója már a kezdetektől az, hogy dialógusképes és dialógusfüggő. Az igazi teológia mindig párbeszédben születik, és így is fejlődik tovább. Nem bontakozhat ki csupán a templom falain belül egy elszigetelt csoport öncélú tevékenységeként. Isten üzenete mindig mozgásban éri el az emberek életét. Küldő és küldöttek együttes hangja erősíti fel az adást, és a hallgató is eközben válik alkalmassá a vételre.

Kedves emlékeim közé tartoznak azok a vasárnapi kora reggelek, amikor az asszonyok a nyári hőségben hideg vízzel felmosták a falusi templom kövét, kitárták az ajtót és az ablakokat, hogy a friss levegő beáradjon a templomtérbe. A fordított irány sem volt kevésbé fontos. Nem zárták be sem az ablakot, sem az ajtót egészen az istentisztelet végéig. Így kihallatszott az utcára az ének, néha az igehirdetés is, és az sem zavarta a templomban ülőket, hogy az egyébként mélyen elítélt „vasárnap is dolgozók” belátnak az istentiszteletre. Minél kisebb az elzárkózási hajlamunk, annál eredményesebb lehet a jelenlétünk és a szolgálatunk. Bátorságot ébreszt és érdeklődést vált ki, amikor környezetünk látja és hallja a tevékenységünket. Ehhez ablaknyitás és az ajtó kitárása egyaránt szükséges. Ezért olyan fontos, hogy az evangélium mai hirdetői és a gyülekezetek tagjai foglalkozzanak korunk aktuális kérdéseivel Isten igéjének fényében. A jelen helyzetet megérteni és felvállalni – ez elemi része a tanítványi küldetésnek. Az „ablaknyitáshoz” elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy megkíséreljük a ma beszélt nyelven megszólaltatni az örök üzenetet és a mai kornak megfelelő énekekkel és a mi életünkre jellemző mozgással megtölteni a templomot. Úgy szólni a jelenben, hogy abból a résztvevők számára jövő szülessen. Úgy beszélni vasárnap az elmúlt hétről, hogy belőle a következő hétre nyerjünk bátorságot és irányt. A prédikáció nem lezár egy életszakaszt, hanem egy új lépéssorozatot indít el az életünkben. Lassú tempójú, régies, szárnyaszegett templomi eseménynyel nehéz elérni és megragadni a következő nemzedéket. Ha nem szólunk a vasárnapi bevásárló kampány ellen, ha nem rendelkezünk elegendő ismerettel a génkutatás mai helyzetéről, ha el sem olvassuk a szociológusok vizsgálatainak eredményeit, akkor azonnal hitelét veszti a „meggyőző karakter” a mai keresztény bizonyságtételben. Hiába sopánkodunk azon, hogy a mai generációk etikai hiányosságai égbekiáltóak, ha fogalmunk sincs a mai égető erkölcsi kérdésekről, a környezetvédelemtől az emberi élet határait feszegető témákig.

Gimnazista koromban nagyon idegesített a magyartanárom minden óra elején feltett kérdése: mit olvastál az elmúlt héten? Lázasan cserélgettük az új válaszlehetőségeket egymás között, és ez a konkrét feleletre elegendő is volt. Csakhogy ő nem hagyta ennyiben, hanem minden harmadik-negyedik embernél megállította a sort, és megkérdezte: mi a te véleményed erről? Azt gondolom, ma minden keresztény embernek fölteszik ezt a kérdést, evangélikus közösségünknek különösen is. Tájékozódásra és személyes továbbgondolásra van szükségünk, e nélkül nem tudunk az evangéliumról beszélni.

Több mint két éve dolgozunk egy köteten, amelyet – Ablaknyitás címmel – reménység szerint idén szeptember 17-én átadhatunk az érdeklődő olvasóknak. A szerzők többnyire a fiatal nemzedék tagjai, az Evangélikus Hittudományi Egyetem doktori iskolájának hallgatói. A kötet a felnőttképzés, a keresztény önképzés széles területéről ölel fel sok hagyományos és mára aktuálissá vált témát informatív olvasmányok formájában. Ha elkezdjük majd lapozni, egy idő után úgy érezzük, mintha konfirmációi órára ülnénk vissza, csak maga a tankönyv más egy kicsit. Ha odaadjuk olyanoknak, akik talán éppen a 2004-es nyári konferenciai élmények alapján kezdenek érdeklődni, és ezek nyomán tesznek lépéseket felnőtt keresztségük érdekében, eligazítást kaphatnak arról, hogyan gondolkodnak, töprengenek keresztény kortársak aktuális kérdésekről ma.

Beharangozásképpen azt is el kell mondanom, hogy ezzel a kötettel szeretnénk köszönteni az Evangélikus Hittudományi Egyetem új kollégiumi szárnyának elkészültét. A két művész – a tervező Krizsán András és a kápolna üvegablakát alkotó Mezősi Eszter iparművész – ajtót és ablakot tár, így valósítja meg elképzelésünket: azért legyenek közel egymáshoz a falakon belül a lelkészi szolgálatra készülő fiatalok, hogy a majdani szolgálatuk nyitott és befogadó legyen. Hogy a jövő templomainak ajtaját és ablakát kitárják, és az evangélium üzenetét hallhatóvá és érthetővé tegyék a falakon belül és kívül egyaránt.

Szabó Lajos