evél&levél

Szerkesztőségünknek küldött levelében egy kedves olvasónk a Biblia és az egyházi sajtó helyesírásával, illetve a hitvallások fordításával kapcsolatban fogalmazta meg észrevételeit. A kezdőbetű-használattal kapcsolatos felvetésére lapunk olvasószerkesztői válaszolnak, a Biblia és a hitvallások fordításának ügyében pedig Reuss András professzor, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének vezetője nyújt eligazítást.

Tisztelt Főszerkesztő Úr! Évek óta foglalkoztat az, hogy mind a Bibliában, mind az egyházi lapokban kis kezdőbetűvel írják az Atyára, Fiúra, Szentlélekre vonatkozó névmásokat: ő, neki, vele, hozzá stb. Véleményem szerint mindent, ami az Úrra vonatkozik, nagybetűvel kellene írni.

Ezenkívül nehezményezem, hogy az Apostoli Hitvallásban csak „És Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában” olvasható, holott a niceai hitvallásban is „Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban…” szerepel. Szerintem ő is megérdemel egy külön bekezdést és „Hiszek”-et. Hiszek a Szentlélekben, a magyarban ki kell tenni a névelőt. A niceaiban van, az Apostoliban nincs. A Miatyánkban: a Te neved, Te országod, Te akaratod, …kenyerünket, kérünk, add meg, …a mi vétkeinket (bocsásd meg).

Bánszky Mihályné (Békéscsaba)

A magyar helyesírás szabályozásáról több mint másfél évszázada – egészen pontosan 1832 óta – a Magyar Tudományos Akadémia (illetve elődje, a Magyar Tudós Társaság) illetékes testületei gondoskodnak. A jelenleg érvényben lévő szabálykönyv A magyar helyesírás szabályai címmel 1984-ben jelent meg a szabályzat 11. kiadásaként.

Mivel a magyar nyelvű írásgyakorlat számára – határainkon innen és túl – e kézikönyv előírásai jelentik a helyesírási normát, lapunk írásmódja is ezekhez igazodik, amikor csak lehetséges. A kérdés megválaszolásához tehát a megfelelő szabályzati rendelkezést kell megkeresnünk.

Nos, „A kis és a nagy kezdőbetűk” című fejezetben, a 149. szabálypontban ezt olvashatjuk: „Azokat a közneveket, névmásokat és névmási szerepű határozószókat, amelyek a megszólított személyére vonatkoznak, szöveg belsejében általában kisbetűvel kezdjük.” (Névmások például a következő szavak: én, te, ő, ön, maga; enyém, tiéd, övé; aki, ami, amilyen stb. Az említett névmási szerepű határozószók közé az olyan szavak tartoznak, mint a neked, tőled, hozzád, rólad, benned, irántad, szerinted stb.) A szabálypont példamondatai között ilyeneket találunk: „Bárcsak itt lehetnél te is! Valószínűleg önöket is érdeklik fejlesztési terveink. Örökké hálás leszek neked a segítségedért.” Tovább olvasva viszont megtudhatjuk, hogy „fokozott tisztelet kifejezésére azonban az ilyen esetekben nagybetű is alkalmazható: (…) A legfőbb érdem az Önöké. Szeretnék mindig Veled lenni.” Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kedves olvasónk által említett esetben a kis kezdőbetű az elsősorban ajánlott, a szokásos forma. A nagybetű inkább csak mint választható lehetőség említtetik. Hibás tehát nem lenne a nagybetűs alak sem – de szükségesnek sem mondhatjuk. Hiszen kisbetűvel írva is pontosan tudja az olvasó, hogy kire vonatkoznak a kérdéses szavak. Továbbá azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ha következetesek akarnánk lenni, akkor nemcsak a személyes névmás határozóragos alakjait – az említett neked-, tőled-féléket –, hanem az egyéb (például vonatkozó vagy visszaható) névmásokat is nagybetűvel kellene írnunk, ha Istenre vonatkoznak. Ez esetben ilyen íráskép adódna: „A minden kegyelem Istene pedig, Aki elhívott titeket Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, Maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.” (1Pt 5,10) Ez igencsak célszerűtlen megoldás lenne, ezenkívül ellentétben is állna a bibliafordításokban alkalmazott gyakorlattal.

Föntebb úgy fogalmaztunk, hogy amikor csak lehetséges, az akadémiai helyesírási szabályzat rendelkezéseit követjük. Előfordul azonban, hogy egy-egy nyelvi alakulat írásmódjáról nem találunk előírást a kézikönyvben. Nincs például tételes szabály az egyházak, illetve az egyházszervezeti egységek (egyházkerületek, egyházmegyék, egyházközségek) nevének írásmódjáról. Nincs előírás arról sem, írhatjuk-e nagybetűvel az Ige szót, ha „Szentírás” a jelentése, illetve ha Krisztust mint a testté lett Igét jelöli. Az ilyen esetekben a szabályzat logikájából igyekszünk levezetni az írásmódot, illetőleg tekintettel vagyunk az egyházban kialakult írásgyakorlatra. A hasonló problémákra egy – teológusok és nyelvészek közös munkájával elkészített – teológiai-hitéleti helyesírási útmutató és szótár jelentene megoldást.

Győri Virág – Dobsonyi Sándor

Az Apostoli hitvallás és a Niceai hitvallás (pontos nevén: a Nicea–konstantinápolyi hitvallás) szövegével kapcsolatos kérdésre először is azt a tájékoztatást tudom adni, hogy e két egyetemes hitvallásunk szövege eltér egymástól tartalmában, továbbá olyan finomságokban is, mint amilyeneket a tisztelt levélíró szóvá tesz. Ezeket tehát nem szabad kiegyenlíteni.

Ami az Apostoli hitvallásban a „hiszek” szóval kapcsolatos észrevételt illeti, először azt kell megjegyezni, hogy ennek a hitvallásnak hihetetlenül sok és nagyon régi változata maradt fenn. Találunk közöttük olyat, amelyben minden úgynevezett hitágazat elején megismétlik a „hiszek” szót. Amikor így mondták, azt emelték ki, hogy az egy Istenben, aki az Atya, valamint a Fiúban, Szentlélekben hisznek. A három egyenrangú személy. Egyrészt tehát kicsit a különválasztás kap hangsúlyt, másrészt úgy is lehet (félre)érteni, hogy az Isten megjelölés csak az Atyára vonatkozik.

Találni olyan változatot is, amely egyetlen mondat, és csupán egyetlenegyszer, a legelején szerepel a „hiszek”. Ez is kifejezi a három isteni személy különbözőségét, de a hangsúly az egységen van. Kifejeződik így az is, hogy mindhárom isteni személy Isten.

A nyugati kereszténységben, ahová a római katolicizmussal és protestantizmussal együtt tartozunk, végül a harmadik változat terjedt el. Így mondjuk ma mi is a hitvallást (más változatok is használatban voltak az elmúlt századokban). E változat szerint csak az első hitágazat elején (a hitvallás kezdetén) és a harmadik hitágazat elején mondjuk, hogy „hiszek”. Ennek is megvan a teológiai háttere. Amikor a Jézus Krisztusról szóló második hitágazat elején nem mondták újra a „hiszek” szót, akkor nem gondolták azt, hogy kisebbítenék Krisztust az Atya mellett (amint a levélíró véli), hanem éppen ellenkezőleg, így fejezték ki az Atyával való egyenlőségét. A régi nyugati teológiai gondolkodásnak, amely a Nicea–konstantinápolyi hitvallásban a Szentlélekről (a görögtől eltérve a régi latin szövegben) azt vallja, hogy „az Atyától és a Fiútól jön”, ez a forma felel meg leginkább. A keleti (ortodox vagy pravoszláv) kereszténység, amely egyáltalán nem használja az Apostoli hitvallást, ebben a Szentlélek kisebbítését érezheti, de a szövegnek ez egyáltalán nem célja és nem tartalma.

Az a megoldás, hogy a harmadik hitágazatban most (az úgynevezett ökumenikus fordításban) még egyszer (összesen tehát kétszer) használjuk a hisz igét, a magyar nyelv sajátosságával (a tárgyas igeragozással) függ össze. A régi görög és latin szövegekben így nem szerepel.

A levélírónak a részletekre kiterjedő, aprólékos megfigyelésén el lehet gondolkodni. Minden fordítás arra a csaknem lehetetlen feladatra vállalkozik, hogy egy másik nyelven mondottakat szólaltassa meg egy tőle teljesen idegen gondolkodásmódban. Hitvallási szövegekkel még bonyolultabb a helyzet, hiszen nemcsak az eredeti, régi szöveg felől kell egyetértésben lennünk, hanem a fordítás felől is. Ha meg akarjuk őrizni a szöveg hitvallás mivoltát, vagyis azt, hogy a hitvallás szövegével a keresztény hívők együtt vallják meg hitüket, akkor az együtt mondás érdekében készen kell lennünk arra, hogy esetleg ne a legeslegjobbat, hanem a közöset mondjuk.

Amikor 1988-ban a magyarországi egyházak elfogadták a most használt ökumenikus fordítást, akkor azt volt a cél, hogy a szöveg ne legyen teljesen új, és legyen elfogadható minden egyház számára.

Reuss András