Evangélikusok

„Lelkiismeretem kényszerít reá”

1984. Az évszám ma már elválaszthatatlanul összeforrt George Orwell felkavaró regényével. 1948-ban írt művében az angol szerző sajátos ellen-utópiában rajzolta meg a diktatúra természetrajzát, benne egy totalitárius rendszer gyűlölet-félóráival és gondolatrendőrségével, valamint a mindig figyelő Nagy Testvérnek kiszolgáltatott emberrel. Az 1984-es év a Magyarországi Evangélikus Egyházban a Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlésével is összeforrt. Nem lehet vitatni, hogy ez az esemény mozgásba hozta az egyházat: a hívek számára felemelő volt, hogy gyülekezetté forrt a Sportcsarnok több, mint tízezres tömege, valamint szívesen fogadták a világ minden részéről érkezett evangélikusokat. A nagygyűlést megelőző ifjúsági találkozó igen sok hazai fiatalt is elért. A találkozóra készülés jegyében pedig számos templom és egyházi épület felújítására volt lehetőség. Kétségtelen tény azonban az is, hogy az egyház- és az állami vezetés a nagygyűlést a kor kiegyezéses politikájának szolgálatába kívánta állítani. Azt gondolták, hogy a találkozó a „puha szocializmus” országának kirakatába helyezhető: hadd lássa a világ, hogy az országban vallásszabadság, az egyházban pedig jó rend uralkodik. Ezt a látszatot zavarta meg egy akkor éppen külföldön tartózkodó hévizgyörki lelkész, Dóka Zoltán nyílt levele. Az LVSZ Végrehajtó Bizottságának tagjaihoz címzett beadványában a Káldy Zoltán püspök által vezetett egyházról egyebek mellett azt írta, hogy ott „teológiai terror” és „személyi kultusz” uralkodik. A lelkiismeret kényszere nyomán írt levél születésének körülményeit még mindig nem ismerte meg és annak hatását nem dolgozta fel egyházunk közvéleménye. A Fraternitás lelkészegyesület és az Ordass Lajos Baráti Kör augusztus 26-i, a kelenföldi gyülekezet termében megrendezett alkalma a megismerésnek és a feldolgozásnak ezt a kettős célját szolgálta.

Dóka Zoltánné nyugdíjas lelkész személyes beszámolója a levél megszületésének számos részletét ismertette meg a szép számú hallgatósággal. Elmondta, hogy ő maga nem is tudott arról, férje mire készül – Dóka Zoltán így akarta őt a későbbi retorzióktól megvédeni. Cáfolta azt a közkeletű vélekedést, hogy a Nyílt levél célja annak megakadályozása lett volna, hogy Káldy Zoltánt a nagygyűlés az LVSZ elnökévé válassza. Ezt Dóka Zoltánnak egy magánleveléből vett idézettel támasztotta alá: „Nem haragszom senkire, és Káldyért is imádkozom minden nap. Hiszem, hogy levelem jó fordulatot hoz mindnyájunk életébe, ha ebből most nem is látszik semmi. Hiszem, hogy Káldy bármit mondjon most, kénytelen lesz abbahagyni a lelkészek terrorizálását, s akkor levelem el is érte célját. Itt különben arra a véleményre jutottam, hogy egyenesen jó lenne, ha Káldyt elnökké választanák. Politikailag segítené a kelet-nyugati feszültség enyhülését, Káldyt pedig személyileg rákényszerítené, hogy humánusan bánjon a saját egyházával.” Hangsúlyozta, hogy férje nem valaki ellen, hanem az igazság ügyéért lépett a nemzetközi nyilvánosság elé annak érdekében, hogy a magyar evangélikusság morálisan ne bukjon el. Megható volt hallani, hogy a hévizgyörki gyülekezet milyen ragaszkodással állt ki lelkésze mellett, és várta az ő visszaérkezését. A Szabad Európa Rádió egyébként téves híradásának nyomán kimentek a Keleti pályaudvarra, hogy ott fogadják őt. Egy Vajta Vilmoshoz írt levelében így fogalmazott: „Nyílt levelemmel kapcsolatos helyzetem még mindig nem jutott nyugvópontra. Feleségem, Veöreös Imre és Pátkai Róbert is arra biztattak tegnap a telefonban, hogy semmiképpen ne menjek haza, mert nem engednek szóhoz jutni, és tönkretesznek idegileg és erkölcsileg egyaránt. Egy biztos: ha visszamegyek, a Nyílt Levelet ép ésszel, idegrendszerrel és önként nem fogom visszavonni sohasem.” Miután Dóka Zoltán a nyár végén hazatért, folytatta az igazság melletti harcát, dacolva az egyházi bíróság fenyegetésével is.

Ittzés Gábor nyugdíjas lelkész segélykiáltásnak nevezte a Nyílt levelet, annak megszületését pedig kairosznak, Istentől rendelt alkalomnak. Az egyébként igen hiányos levéltári anyagokat is feldolgozó előadásból szembesülhettünk azzal, miként fogadta a levelet a hivatalos egyházvezetés, illetve az Állami Egyházügyi Hivatal. 1984. A nagygyűlést követő szeptemberben minden lelkésznek válaszolni kellett arra a három kérdésre, hogy elítéli-e Dóka Zoltán „akcióját”, elutasítja-e a levél tartalmát, illetve bizalommal van-e az egyházvezetés iránt. A kérdés azonban egy olyan levél tartalmára vonatkozott, amelyet a lelkészek hivatalosan nem is ismerhettek. Egy korabeli Emlékeztetőből pedig az derül ki, hogy amikor Miklós Imre, az ÁEH elnöke magához rendelte a külföldről hazatért Dóka Zoltánt, akkor a lelkész cselekedetét egyebek mellett olyan kifejezésekkel minősítette, mint „árulás az egyház és a nép ellen”, „alattomos, erkölcsileg elfogadhatatlan hátbatámadás”. Ittzés Gábor két, gyakran idézett vádra is kitért: Dóka Zoltán külföldről, bizonyos védettségben küldte el levelét, illetve sértődött emberként írta azt. Az első felvetésre magát Dókát idézte: „Nagyot akartam kiáltani, és ez hazulról nem ment volna”; a második kapcsán pedig azt hangsúlyozta, hogy a kritikai elemzést nem azért adta Dóka, mert őt több sérelem érte, mint mást, hanem mert ő teológiailag tisztábban látott. A kairosz elszalasztásának veszélyére utalva Ittzés Gábor végül azt hangsúlyozta, hogy a múlt sok tekintetben ma is kísért, hiszen magunkkal hordozzuk annak terhes örökségét.

Ezt a gondolatot mintegy folytatva Isó Dorottya lelkész A velünk élő diakóniai teológia címen tartott előadást. Joggal hiányolta ennek az ideológiává vált irányzatnak kritikus elemzését, a közelmúlt teológiájának részletekbe menő elemzését. Úgy tűnhet, hangsúlyozta, hogy Káldy Zoltán 1987-ben bekövetkezett halálával a diakóniai teológia is elmúlt és történelemmé lett, valójában azonban mindmáig hat ez a szemlélet. Belopódzott a hitoktatásba, az igehirdetésekbe, változatlanul ott van a liturgia bizonyos mondataiban, illetve számos gyülekezeti énekben. Állítását konkrét idézetekkel támasztotta alá. A diakóniai teológia káros öröksége az antropocentrikus teológiai gondolkodás, amely csak az etikai szempontokat hangsúlyozza, és amelyben Jézus legfeljebb csak példakép. Elemzését felszólítással zárta: „tegyünk ma fogadalmat, és valljuk meg Pállal együtt, hogy nem akarunk tudni másról, csak Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.”

Ifj. Zászkaliczky Pál előbb elhelyezte a Nyílt levelet a 70-es és 80-as éveknek abban az európai kontextusában, amelynek egyebek mellett olyan jellemzői voltak, mint a helsinki megállapodás, a feszült lengyelországi helyzet, az elöregedő szovjet vezetés, illetve a még mindig folyó magyarországi egyházi perek. Ezt követően a Nyílt levél utóéleteként további négy úgynevezett reformiratról szólt: az 1986-os Testvéri Szóról, 16 lelkész 1987-es Javaslatairól, Dóka Zoltán 1988-as Summa summarum című előadásáról, végül az 1989-es Kiáltó szóról. Ezeknek az iratoknak az a közös jellemzője, hogy egyaránt hitvallással kezdődnek, majd az egyházi élet kritikájával folytatódnak. Megfigyelhető, hogy az állítások és a követelések egyre konkrétabbak. Kritikai megfigyelést annyiban tett az előadó, hogy az iratok nem épülnek tudatosan egymásra, többnyire hiányzik belőlük a programalkotó szándék, inkább csak egy adott helyzetre reagálnak. Végül megjegyezte, hogy 1990 óta a belső egyházi viták színterét elsősorban a zsinat jelenti.

A mintegy három órán át tartó tanácskozás végén több hozzászólásra is lehetőség volt, majd Ittzés János püspök tartott záró áhítatot. Hangsúlyozta, milyen téves az a hiedelem, hogy a kinyilatkoztatásnak két forrása volna: ebben a tekintetben sem „a hagyomány”, sem „a mai élet valósága” nem helyezhető a Szentírás mellé. A kinyilatkoztatás egyedüli forrása Isten igéje.

Végül Ittzés püspök bejelentette, hogy a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület közelmúltban alapított díját első alkalommal posztumusz Dóka Zoltán kapja. Az emlékérmet a Nyílt levél szerzőjének özvegye vette át.

Fabiny Tamás