Keresztutak

A csehországi nemzetközi ifjúsági tábor vezetője Filip Keller lelkész fiatalos lendülettel éli napjait. Hegymászásra invitál, játékokat szervez, imádságra buzdít, gitárral kíséri az énekeket… Lelkes szolgája az Úrnak.

– A Cseh Testvérek Egyház lelkészeként szolgálsz. Bemutatnád röviden az egyházadat?

– Ez az egyház 1918-ban, a Habsburg Birodalom összeomlása után jött létre négy hitvallás alapján – azaz evangélikus, református, cseh és „testvéri” alapokon. Ez utóbbi a huszita mozgalom késői utódait jelöli. Ami az egyházszervezetet illeti, megkülönböztetünk helyi, regionális és országos szintet. A legfőbb kérdésekben a zsinat határoz, amelynek elnökségét egy lelkészi és egy nem-lelkészi elnök alkotja. A gyülekezetek között hatalmasak lehetnek a különbségek, hiszen egyaránt vannak húszfős és háromezer tagot számláló közösségeink is. Ma mintegy 140 ezren tartoznak a cseh egyházhoz, de ez a szám sajnos folyamatosan csökken.

– Mi az oka a csökkenésnek?-

– A folyamat rendkívül összetett. A legnagyobb probléma véleményem szerint az, hogy az elmúlt évtizedekben vittük magunkkal az úgynevezett „holt lelkeket” – olyan embereket, akik szerepeltek ugyan az egyházi nyilvántartásban, de sohasem láttuk őket. A közelmúltban sok gyülekezetben felülvizsgálták a taglistákat, és megkeresték ezeket a névleges egyháztagokat. Sajnos, sokan közülük elutasították a hívó szót. A csökkenésnek ezenkívül globális oka is van. Európában általánosan jellemző az egyházak visszaesése, ami az egyik legateistább államként számon tartott Csehországban sincs másként.

– Mi a nagy kihívás az egyház számára, amikor a fiatalokat szólítja meg?

– Sok kincsünk van, amit felajánlhatunk a fiataloknak, elsősorban olyan közösséget, amelynek tagjai nyitottak az új dolgok és gondolatok iránt, és hajlandók párbeszédet folytatni. Kihívást jelent az, hogy képesek vagyunk-e megérteni az ő élethelyzetüket, örömeiket és kétségeiket, és hogy meg tudjuk-e szólaltatni az evangéliumot ezeken a helyzeteken keresztül.

– Ifjúsági lelkészként mi a feladatod?

– Találkozókat szervezek országos szinten, melyek közül a legnagyobb az őszi ifjúsági fesztivál, amelyen csoportos alkalmak, koncertek, előadások közül választhatnak a résztvevők, a végén pedig úrvacsorai istentiszteletet tartunk. Nyaranként 10-12, telente pedig 3-4 tábort szervezünk. Jövő héten például kenutúrát tartunk. Lehetőség szerint részt veszek a regionális és helyi ifjúsági alkalmakon is, hiszen személyes beszélgetések nélkül nincs misszió. A közelmúltban kezdtünk egy új projektet, amelyben az ifjúsági vezetőket hívjuk felkészítő, továbbképző szemináriumokra. Ezen kívül az ökumenikus és nemzetközi szervezetekkel is tartjuk a kapcsolatot.

– Ezek szerint a te feladatod a nemzetközi táborok szervezése is Csehországban?

– Tulajdonképpen nincs konkrét munkaköri leírásom, és lehetne alkudozni, hogy mit kell tennem. Úgy fogalmaznék, hogy vannak dolgok, amelyek váratlan lehetőségként és feladatként jelentkeznek, és szükség van valakire, aki felvállalja. Jelen esetben éppen én voltam az, aki megmozdult és elkezdte a szervezést.

– A tábor egy nemzetközi program része, ami a „Casa Locarno on the Road”, azaz „Locarno ház – úton” címet viseli. Mit takar ez az elnevezés?

– Locarno egy svájci falu. A HEKS (Hilfswerk der Evangelischen Kirchen Schweiz) elnevezésű svájci egyházi segélyszervezetnek volt ott egy háza, ahol hosszú éveken keresztül rendeztek nemzetközi összejöveteleket, például családosoknak, fiataloknak, stb. Amikor anyagi okok miatt el kellett adniuk, más lehetőségeket kerestek, hogy folytatódjanak a találkozók. Andreas Hess, a HEKS európai felelőse indította el az új programot, amelynek keretében különböző helyeken rendezik meg a táborokat. A szervezet állja a költségeket, amelyek fedezik a szállást, étkezést, utazást, sőt a résztvevőknek még költőpénzt is tudunk biztosítani. A szervezés most a cseh egyházra hárult, amely nagy örömmel fogadta a felkérést, hiszen fontosnak tartjuk a nemzetközi összejöveteleket, de ezek anyagi vonzata meghaladja az erőnket.

– Mitől ökumenikus a tábor?

– Inkább a nemzetközi, mint az ökumenikus aspektus a hangsúlyos. Az egyik lány kivételével, aki ateista, valamennyi fiatal protestáns. A többség a Cseh Testvérek Egyház tagja, de vannak magyar reformátusok és evangélikusok, valamint a német uniált egyházhoz tartozók. A tábor mindennapjaiban azonban nem annyira a felekezethez tartozást emlegetik a résztvevők, hanem a keresztény alapok számítanak.

– Olyan embernek ismertünk meg, aki nagy hangsúlyt helyez a „mozgalmas” programokra – hegymászásra, sportos játékokra.

– Valóban, bár ez mindig függ az adott helytől. Itt a hegyekben kitűnő lehetőségeink vannak, amelyeket vétek lenne kihasználatlanul hagyni. Ugyanakkor szükségünk is van a mozgásra, hiszen nem hallgathatunk egész nap előadásokat, és a túl sok szabadidő sem tesz jót egy táborban. A játék azért jó, mert közelebb hozza az embereket, és egy röplabdameccs után a pálya szélén pihenő fiatalok gyakran beszélgetnek mély, tartalmas dolgokról. Érdekes azonban, hogy míg a fiatalabbak igénylik a sok mozgással járó programot, az idősebb, egyetemista korosztály a csendet választja az ugrálás helyett.

– A tábor végéhez közeledve hogyan értékeled a közösséget? Mennyire kovácsolódott össze a társaság?

– Állandóan változó. Vannak pillanatok, amikor úgy látom, hogy a kisebb csoportok nagyon elkülönülnek egymástól, máskor viszont a társaság szinte egy emberként mozdul, és elválasztani sem lehet őket egymástól. Összességében úgy érzem, jó közösség alakult ki, amelyben nagy szerepe volt a közös játékoknak vagy például az egész napos túrának, amikor közel negyven kilométert tettünk meg.

– Szereztél különleges élményeket, amelyekre szívesen emlékszel majd vissza?

– Amikor terveztük a programot, úgy gondoltuk, hogy a nyitó és záró áhítat kivételével a közösségi teremben tartjuk az áhítatokat. A fiatalok azonban természetesnek vették, hogy reggel a templomhoz jöjjenek, és ott kezdjük a napot. Számomra sokat jelent, hogy erre belső igény indított egy egész csapat fiatalt.

Hulej Enikő