EvÉlet - Lelki segély

„Tisztelt Lelkésznő! Tízéves gyermekünk részére olyan iskolát keresünk, ahol el- és befogadó légkör uralkodik. Szeretnénk, ha félelem és vizsgadrukk nélkül tanulhatna, és képességeit nem érdemjegyekkel osztályoznák, hanem saját személyiségén belül értékelnék. Nemrégiben találtunk rá egy Waldorf-iskolára, ahol meglepett bennünket az a veszélytelen kapcsolat, ami a tanítók és tanulók között van. Tetszik, hogy odafigyelnek a gyermek lelki világára, és az is, hogy a szülőkkel együttműködve nevelnek. Úgy tudom, hogy ez az iskola keresztény szellemiségű. Önnek mi a véleménye?”

Kedves Szülők! Levelüket kezemben tartva eszembe jutottak azok az áldozatos életű édesanyák és édesapák, akiket ismertem, és akiket gyermekeik minden nap hálaimáikban hordoznak. Hiszen jól tudják, hogy szüleik odaadásának, szigorának és persze Istentől kapott agapéjának gyümölcse az, amit felnőttként elértek. A szülői ház indíttatásai, lelki-szellemi háttere, feltételek nélküli, menedéket nyújtó bizalmi légköre nagymértékben meghatározza a családi fészekből kiröppent ifjú életútjának alakulását. Ezért is tiszteletre méltó, ha egy szülőpár már az óvodától kezdve alapos körültekintéssel választja ki gyermeke számára az oktatási intézményeket. Tapasztalataim szerint a szabad iskola- és óvodaválasztás ellenére a legtöbb szülő a lakóhelye szerint illetékes intézménybe íratja be gyermekét. Ennek elsősorban kényelmi okai vannak, de nyilván az a közvélekedés is megjelenik benne, miszerint csupán a középiskolától van jelentősége az iskolaválasztásnak. Míg a városi ember a választható oktatási intézmények széles skálájával találkozik, és ez döntésében elbizonytalanítja, falun különcködésnek számít, ha némely szülő esetleg egy szomszédos helység intézményét választja ki gyermeke számára. Vitán felül áll, hogy a gyermekévek a legmeghatározóbbak az ember személyiségfejlődése szempontjából. Hogyan kerülhetné tehát el a felelős szülő figyelmét az a tény, hogy a nap 6-8 órájában nem ők, hanem bizonyos pedagógusok formálják ezt a számukra oly drága személyiséget?! Úgy vélem, hogy a szülőnek nemcsak joga, de kötelessége is gyermekének harmonikus testi-lelki-szellemi fejlődése szempontjából a legoptimálisabb óvodát vagy iskolát kiválasztani. Úgyhogy őszinte szívvel bátorítom kedves levélíró testvéreimet, hogy ne adják fel, és keressék meg gyermekük számára azt az intézményt, ahol leginkább megtalálják a kívánt feltételeket fiacskájuk neveléséhez. Természetesen a legjobb akaratú és szemfüles szülővel is előfordulhat, hogy téved. Amíg előrelátóan válogatni próbál az oktatási intézmények közt, addig megcsalják érzései. Kedves levélíró testvéreim visszariadva a poroszos nevelési elvektől, a gyermekeket szinte agyonnyomó teljesítménykényszertől, a hagyományos iskolarendszer égbekiáltó hiányosságaitól, a Waldorf-pedagógiában vélik megtalálni a gyermekük számára legideálisabb nevelési módszert.

De mit is kell tudnunk a Waldorf-iskolákról? Az első ilyen iskola 1919-ben nyílt meg Stuttgartban. Nevét a Waldorf-Astoria cigarettagyárról kapta, és a gyár munkásainak szánták, hogy gyermekeiket beiskolázhassák. A Waldorf-pedagógia alapja az antropozófia. Ez a görög eredetű kifejezés emberi bölcsességet, bölcselkedést jelent, vagyis amit az ember önmagától, saját szellemi erejére támaszkodva elérni képes. E tan tulajdonképpen a teozófia egyik fajtája, megálmodója pedig dr. Rudolf Steiner (1861–1925) volt. Véleménye szerint az antropozófia egy „grandiózus, önmagában eltökélt világnézet, amely a megismerés útja”. Ez az út az ember szellemiségét a világmindenség szellemiségéhez kívánja vezetni. Az antropozófia egyik alaptanítása „karmáról” és „reinkarnációról” (újra testetöltés) beszél; azaz, hogy az ember sorozatos testetöltésekben megnyilvánuló földi sorsát a karmája (cselekedetei) határozza meg. Az antropozófia kritikai vizsgálatakor kitűnik, hogy tanítása különböző filozófiákból, vallásokból, csalóka látomások titkos, csak a „beavatott tanítványok” számára megismerhető élményeiből összegyúrt egyveleg. Ebben az egyvelegben megtalálhatóak a távol-keleti okkult praktikák, az antik misztériumkultuszok, az evolúciós elmélet tanai és a keresztény hit egyes elemei is. Steiner ugyan a Bibliát nem veti el, de úgy érvel, hogy az antropozófia tanítása mélyebb értelemmel tudja megtölteni a keresztény hittartalmat, ugyanakkor érthetővé teszi a Szentírásban leírt események valódi okait és hátterét is. Steiner azzal az igénnyel lépett fel, hogy ő hozza el a modern ember számára azt a tudást, amelyre ébredő tudatának szüksége van, és így megszabadítja attól a tehertől, hogy hinnie kelljen. A Bibliával ellentétben az „antropozófia atyja” nem tesz különbséget az emberi lélek és az Isten Lelke között; tanítása szerint Krisztus nem az Isten Fia, hanem a „magasztos Napisten”, de a kereszten elhagyta istensége, ott pusztán mint ember függött. Az antropozófia a bűn fogalmát sem használja bibliai értelemben. A steineri ember saját maga szabja meg erkölcsi határait, hiszen csak így biztosítható szabadsága. Vallásfilozófiája alapján az ember magamagát váltja meg. Ennek két útja van: az újra testet öltések során minden egyes gonosz tettét jóváteszi, és így megtisztul, vagy ha rálép a megismerés ösvényére. Ez az ösvény nem más, mint az érzelemmentesség állapota és a „szellemi érzékszervek növesztése”, amely megnyitja az ember, vagyis a „titkos tanítvány” szemét, aki megvilágosodik, és lehetőséget kap arra, hogy magasabb rendű lényekkel kapcsolatba kerüljön.

Nem szükséges magyarázni, hogy ez az út merőben más, mint Krisztus útja, hiszen ebben az antropozófiai megváltástanban a buddhizmus és a spiritizmus elemei egyértelműen felismerhetőek. A Waldorf-iskolákban ugyan megünneplik a keresztény ünnepeket, de az ún. „Krisztus-impulzus” mögött egy másik Krisztus áll, akinek a nevén kívül semmi köze sincsen az Újszövetség Krisztusához, ahhoz az Istenemberhez, aki teljes, megismételhetetlen és maradéktalan áldozatával győzelmet aratott a sátán, a bűn és a halál felett, és aki által tartatunk meg!

Kedves levélíró testvéreimnek tudniuk kell tehát, hogy bár a Waldorf-iskolák szeretetteli, el- és befogadó légköre vonzónak hat; annak ellenére, hogy valóban humánusabb, gyermekcentrikusabb és kevésbé teljesítményorientált oktatást nyújtanak, mint az állami iskolák, sajnos olyan antropozóf tanítást adnak át a nebulóknak, amely nem javasolható hívő keresztény szülők gyermekeinek. Igaz, hogy ezekben az iskolákban nincs külön antropozófia szak, de a tantervet áthatja az antropozófikus világnézet, történelemszemlélet, embertan és „szellemfelfogás”, amelyek szép lassan, de biztosan megnyitják a gyermekeket ennek a démonikus hitnek a befogadására. „Ne legyen más Istened rajtam kívül!” (1Móz 20,3) – mondja az Úr, és ez a parancsolat most is nagyon komolyan veendő. Nem érdemes egy kellemes hangulatot árasztó, alternatív nevelési elveket valló pedagógia miatt szembehelyezkedni az Élő Istennel, aki bizony féltékenyen szerető Isten és kizárólagosságot követel. Mindezt atyai szeretetből teszi, hiszen csak vele és benne boldog a teremtés koronája, az ember.

Szeretettel ajánlom figyelmükbe egyházunk iskoláit, vagy ha lakókörnyezetükben ilyen nincs, akkor a református vallásfelekezet iskoláit, esetleg kollégiumi bentlakással, amelyekben minden bizonnyal megtalálják azt az óhajtott intézményt, ahol gyermekük testi-lelki-szellemi fejlődése harmonikus lehet. És hol lehetne jobb kézben az a tíz esztendős fiúcska, mint a mindenható Isten gondviselő kegyelmében!

Szőkéné Bakay Beatrix