Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2004 - 36 - Északiak páratlan páros találkozója

Egyházunk egy-két hete

Északiak páratlan páros találkozója

Közös nyárvégi csendesnap Tállyán

Immár évtizedes hagyománya van annak, hogy a két szomszédos egyházmegye gyülekezeteinek tagjai augusztus utolsó szombatján csendesnapon találkoznak úgy félúton, Tállyán. Az ez idáig a maga nemében páratlan, páros „határ menti” találkozóra az idén is kis- és nagy buszokkal s autókkal kelt útra Borsod-Heves és Hajdú-Szabolcs hittestvéri közösségre vágyódó evangélikus népe, hogy egymás hite által épüljön abban a tállyai Istenházában, ahol 202 éve keresztelték meg az 1802. szeptember 19-én született Kossuth Lajost. Ennek emlékét márványtábla őrzi az országos közadakozásból 1892-ben megújíttatott s újból felszentelt templomban, amelyet a nagy hazánkfia születésének 90. évfordulóján állíttattak, s amelyet ma is nemzetiszínű szalagokkal díszített koszorúk erdeje övez.

Talán nem véletlen, hogy a nevét viselő két középiskola diákjainak szolgálatával kezdődött a csendesnap programja. Miskolcról az Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium és Pedagógiai Szakközépiskola tanulói gyönyörűséges versek elmondásával adták meg az együttlét alaphangját. A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium diákjai a kereszt üzenetét tolmácsolták több tételben, projektoros képmeditációkkal és hozzáillő aláfestő zenével illusztrálva az emberi szóval el nem mondható érzéseket. Majd az alkalmi gyülekezetet tanították új, fiatalos énekre gitárkísérettel: „Minden időben áldom, dicsérem az Urat!”

Ezt a gondolatot folytatta előadásában Bozorády Zoltán püspökhelyettes, hajdú-szabolcsi esperes, mert a vasárnapról, az ünnep megszenteléséről beszélt. A nyugalom napja a szombat, erről olvasott igéket Mózes törvényéből, idézve a parancsolatot: „szenteld meg az ünnepnapot!” De a mi számunkra a hét első napja az ünnep, minden vasárnap Jézus feltámadására emlékezünk. Ennek öröme töltse be egész életünket!

Veczán Pál borsod-hevesi esperes, aki a maroknyi helyi gyülekezetet is gondozza, a nap házigazdájaként a gyülekezeti teremben bőségesen terített asztalokhoz hívta a messziről érkezett híveket a közösség örömének átélésére, s a régi-új ismerősökkel való találkozásra.

A délutáni úrvacsorai istentiszteleten Sándor Frigyes miskolci lelkész hirdette az igét. A végéhez közeledő olimpiai játékok kapcsán párhuzamot vont Pál „olimpiájával”. Ő nemcsak a korinthusiakat biztatta a hervadhatatlan koszorúért folyó versenyre (1Kor 9,24–27). Nekünk levegőbeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal van harcunk. Aki nem szabályszerűen küzd, az kizárja magát ebből a versenyből is. (Mindeközben a tudósító önkéntelenül is arra gondolt, hogyan is „doppingolta” magát Pál? Alapigénkben hallottuk a választ: „megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” S eszébe jutott Pál „olimpiájának” egy másik, most el nem hangzott alapszabálya is (2Tim 2,5): „ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez.”

Az igehirdető eközben már a jelenlévők versenyéről beszélt: ha valaki elindult Jézus útján, és döntött őmellette, végig kell futnia a kijelölt pályát, s az út végén Jézus fogja várni! Hallottuk a biztatást is: lehet örömteli életet élni Krisztussal, miközben a hervadhatatlan koszorúért versenyzünk! Ehhez „üzemanyagként” itt van most az úrvacsora, amelyet a jelenlévők az ingyen, de nem olcsó kegyelemben bízva vettek magukhoz a „mozgó” úrvacsoraosztás keretében, amelyen Sándorné Povazsanyecz Gyöngyi lelkésznő is szolgált.

Az áldás után elhangzott a meghívás is: egy év múlva újra itt találkozhatnak az őseik emlékét hűségesen ápoló és közben kitartóan versenyző, s a velük együtt harcoló „edző” utasításainak betartására igyekvő evangélikus magyar keresztyének egy kis „tankolásra” ama közös kútból, amelyből ezer éve „atyáink, sőt fiai is ittak”. Ez az „élő víz” ugyanis az egyetlen engedélyezett „doppingszer” a keresztyének hervadhatatlan koszorúért folytatott versenyében! A hazafelé vezető úton sokáig a résztvevők fülében csengett az utolsó, szinte hitvallásszerűen, válaszként zengett ének utolsó versszaka:

„Tied vagyok, Jézusom, / Megyek keresztutadon, / Nyugtot, békét így lelek. / A szeretet hozzád kapcsol, / – Boldog, aki híven harcol, / – Veled mindig győzhetek!” (EÉ 208,5)

–i –s