Élő víz

Itt a szeptember, vége a nyárnak, vége az olimpiának, és kezdődik az iskolaév. Nyaraltunk, minden pénzünket elköltöttük, a nyaralás után a szabadságon lévőket helyettesítettük, jól bele is fáradtunk, a nagy kánikulában meg közben „félhullaként” elpilledtünk. Elegünk van az otthoni ricsajból, a szünidős gyerekekből, mert csak nyűgnek vannak otthon, és nem tudunk velük mit kezdeni.

És hurrá, végre itt a szeptember, itt a tanévkezdés!

De sajnos minden örömbe csöppen egy kis üröm, mert ugye az iskolakezdéshez hozzátartozik a tankönyvvásárlás, nyomasztanak a beiskolázás költségei is, és már megint csak nyögünk. Mármint a szülők, bár nyögnek a diákok is az új iskolától, az új tanároktól meg a megduplázódott tananyagtól, az újabb elvárásoktól. És gondolom, nyögnek a tanárok is, szóval nem is annyira jó ez a szeptember, nem jó, hogy itt van. Az ősz meg csak az elmúlásra emlékeztet, lehullanak a fák levelei, a természet téli álomra készül. Nem túl vigasztaló, nem igazán szívderítő, még akkor sem, ha az őszi falevelek itt-ott gyönyörű, soha nem látott színekben pompáznak. Persze nem sokáig, mert a szép levelek ugyanúgy lehullanak, és ugyanúgy úrrá lesz rajtuk az enyészet, mint a többi fakó levélen. Hát nem jó az ősz sem.

Sebaj, a hívő ember előre tekint, hiszen „aki az eke szarvára teszi a kezét…” No, hát nézzünk akkor előre! Várjuk inkább a telet! A havat, a hideget, a fennakadást a közlekedésben, aztán a locspocsos utcákat, a fűtésszámla égbe szökő összegét, a karácsonyi nyomort meg persze hozzá a karácsonyi kiadásokat, azután a vizsgaidőszakot… Hát ez sem olyan jó. Lapozzunk, várjuk inkább a tavaszt! Az év eleji áremeléseket, a tavaszi fáradtságot, a kimerültséget, a melankolikus álmatlanságot, az egyhangú munkát, a robotot. Még a medve is visszamegy a barlangjába, hogy aludjon egy sort! Na persze, ő megteheti, de mi a rövid téli nappaloktól meg a bús-borongós, hosszú téli estéktől kimerülten már alig várjuk a nyarat, a nyaralást, a felfrissülést. És a kör bezárult, mert nyáron ismét várunk valamit, valami mást. De mit?

Nemrégiben egy tanulmányban olvastam, hogy a depressziós ember visszafelé gondolkodik. Neki a biztos pont, amelyből kiindul, a jövő. Azt hiszi, előre tudja, mi hogyan fog bekövetkezni. És előre tudja, hogy az úgyis rossz lesz, és nincs remény semmire. (Csoda, ha depressziós?) Az egészséges ember számára a biztos pont a múlt. Az objektív valóság, amely megmásíthatatlan, és lezárult. Viszont a jövő, bár nyitott és kiszámíthatatlan, mégis – illetve éppen ezért – izgalmas. A lehetőségek gazdag tárháza mindig új reményekkel biztat. Az egészséges ember előretekint, céljai vannak, ez élteti.

És az egészséges gondolkodású hívő ember? A biztos pont neki is a múlt. Illetve mégsem, a hívő ember biztos pontja sokkal inkább az, amiben hisz. Minden más ebből következik. Még a múlt is.

Hiszek Istenben. Ha Istenben hiszek, hiszek a Szentháromságban is, hiszen ők (Atya, Fiú, Szentlélek) egymástól elválaszthatatlanok. Igen, hiszek Jézusban. Ha hiszek Jézusban, aki értem halt meg… Hmm. Ha meghalt értem, akkor bizonyára nem vagyok érdektelen a számára. Akar valamit. Nem tőlem, hanem velem. Ez a valami nem lehet rossz, mert azért nem adta volna az életét. Tehát akkor csak jó lehet. És ha nekem, illetve velem Jézus valami jót akar tenni, akkor kit érdekel a szeptemberi meg az őszi, téli, tavaszi, nyári depressziós panaszkodások sorozata? Persze az élet azért nem ilyen egyszerű. Vagy mégis?

Lehet, hogy csak fel kellene vennünk az ágyunkat, és járnunk? Vagy inkább rohannunk, száguldanunk kellene? Mondjuk hittel. Mustármagnyival is akár.

Szőczi János