EvÉlet - Lelki segély

„Egy ismerősöm közölte velem, hogy azért kerüli a társaságomat, mert »hiperérzékeny« vagyok. Először nem is értettem, hogy mire gondol, de azután igazat kellett adnom neki. Sajnos gyakori, hogy egy ferde pillantás vagy egy odavetett szó is megsebez. Képes vagyok a köszönést és a kézfogást is kiértékelni, és ha nem volt elég barátságos, akkor nagyon tudok szenvedni miatta. Nehezen viselem, ha nem figyelnek oda rám, vagy ha nem értékelik a munkámat. Éjszakákon át sokat tépelődöm azon, hogy vajon mi a baj velem. Miért nem szeretnek az emberek? Jó lenne megváltozni! Kérem, segítsen!”

Drága Erzsike! Köszönöm őszinte, érzékeny és szeretet után sóvárgó sorait, mert megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy a 21. század emberének sem fog sikerülni egy érzelemmentes robotvilágot felépíteni. Miközben a korszellem sugallatára sokan elrejtik a szív érzelmeit, a lélek kérdéseit, és nem merik kimutatni fájdalmaikat vagy örömeiket, egyre nő a pszichés zavarokkal küszködők száma. Az ember nem kagyló, ezért sajnos nem lehet elvárni tőle, hogy minden külső inger hatására egyszerűen csak összecsukja a héját, és ezzel megőrizze idegrendszere sértetlenségét.

Az osztriga vagy más kagylófélék helyhez kötött, statikus lények. Mivel kívül hordják a csontvázukat, és belül található az idegrendszerük, megtehetik, hogy odatapadnak egy sziklához, és mozdulatlanságba merevülnek, míg elfolyik felettük a víz és az idő. De mi, emberek, akik „kívül” viseljük a finom és érzékeny idegrendszerünket, nem tehetjük meg, hogy teljesen függetlenítjük magunkat a körülöttünk élő emberektől és a velük való kapcsolatunk áldásos vagy áldatlan kisugárzásától. Szerencsére még jó néhányan élünk ezen a földgolyón, akik úgy gondoljuk, hogy nem kell szégyellni azt, hogy a mi teremtő Istenünk érző lényeknek gondolt el és alkotott meg bennünket. A tudományok és a művészetek történetéből tudjuk, hogy minden tehetséges művész, alkotó zseni, tudós és felfedező egyúttal „hiperérzékeny” ember is volt. Valószínűleg éppen ezért születhettek nagy alkotások a kezük nyomán. Ezért ne keseredjen el, kedves levélíró testvérem: az nem baj, hogy érző szíve, érzékeny lelke van! Ne higgyen azoknak a hangoknak, amelyek azt súgják a fülébe, hogy se sírni, se egy jóízűt nevetni nem illik egy fegyelmezett (keresztény) embernek. Ó, akik ilyet mondanak, a szívük mélyén mennyire irigylik önt azért a lélegző, mozgó, dinamikus érzelmi életért, amely bennük már megkeseredett, kiszáradt, elapadt! Milyen sivár is annak az embernek az élete, akinek a szíve helyén csak mélységes űr tátong, aki már semmin sem lepődik meg, aki egykedvűen veszi tudomásul a jót is, a rosszat is! Tehát nem az érzékenységgel van itt gond, hanem azzal, hogy az ember hajlamos arra, hogy ezt az érzékenységet szűk látókörrel élje meg. Pontosabban: hogy csak saját magával szemben gyakorolja.

Érdemes megfigyelni, hogy mennyire saját egónk körül forognak gondolataink. Milyen könnyen átadjuk magunkat az önsajnálatnak! Ha el is hagyja ajkunkat egy röpke „hál' Istennek”, azért a dicsőséget magunknak vindikáljuk. És valljuk meg, hogy nehezünkre esik megbocsátanunk embertársainknak vélt vagy valós sérelmeinket!

Kedves segélykérő levélírónk leveléből azt olvasom ki, hogy nagyon megterheli már ez az önmagába gubancolódott érzékenység. Talán valaki, akiben megbízott, becsapta. Elhagyták, összetörték a szívét, kihasználták, háttérbe szorították. Ez a sok fel nem dolgozott, meg nem bocsátott sérelem észrevétlenül áll ön és környezete közé, hogy megmérgezze kapcsolatait. Tragikus, amikor a saját magunk iránti érzékenységünk akkorára nő, hogy már nem vesszük észre a felebarát búját-baját, amikor már Isten vigasztalása sem jut el hozzánk. Ez előbb-utóbb leszűkíti életterünket, idegi és lelki zavarok lépnek fel, magányosak leszünk, majd boldogtalanok is. Jó, ha ebben is leleplezzük magunkat.

Természetellenes dolog, hogy az ember szüntelenül csak önmagával foglalkozzon, hogy élete véget nem érő monológgá váljon. Hiszen rendeltetésünk nem az, hogy csupán önmagunkért éljünk. Az élet kiteljesedésének titka ez: szeretni és szolgálni. Aki nem tevékeny szeretettel él, az elsorvad, olyan lesz, mint egy kövület, vagy mint a sziklához tapadó kagyló, csak elsuhannak mellette az események, az emberek, de nem válik alakulásuk, életük részesévé. Csak akkor használom jól, Isten szerint az érzékenységemet, ha együtt tudok érezni a szenvedővel és örülni az örvendezővel. Ha ezzel az érzékenységgel – mint egy adó-vevő készülékkel – venni tudom a „felülről jövő adást”, és képes vagyok tovább sugározni a rám bízottaknak.

Hogyan lehet az iránytévesztett érzékenységünket újra a helyes mederbe terelni? Csakis úgy, hogy Jézus Krisztus egy szép napon megszólít minket: „Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” (Lk 19,5b) És mi örömmel befogadjuk őt a házunkba, szívünkbe; azt akarjuk, hogy beleszóljon életünk minden kérdésébe, hogy ő legyen az ura hétköznapjainknak és ünnepeinknek. Mert ha ez megtörténik, akkor érzékenységünk súlypontja eltolódik saját magunkról a mi Urunkra, utána pedig azokra, akikre ő hívja fel a figyelmünket. Az önző, csak saját maga körül forgó vagy a mimóza, befelé forduló, visszahúzódó lelkivilágú ember csakis így gyógyulhat meg. Zákeus, ez az alacsony termetű, talán kisebbrendűségi komplexusok szenvedő, de ugyanakkor pénzsóvár és embernyúzó vámszedő – aki nyilván joggal érezte, hogy senki sem szereti – nem értette, amíg nem találkozott Jézussal, hogy érzékenységének lehet más iránya saját magán kívül is. Miután életútját keresztezte a megváltó Jézus, aki azután teljesen más célt adott életének, aki megszabadította hiúságától, akinek jelenlétében megérezte, hogy sehogy sem volt jó az, ahogy ő eddig gondolkozott Istenről, az emberekről, az élet értelméről, és átélte ennek a megváltozott iránynak az örömét. Ennek hatására a vagyona felét a szegényeknek adta, sőt a kizsarolt összeg négyszeresét fizette vissza azoknak, akiket megkárosított (Lk 19,8). Mert aki „arccal Krisztus felé” él, az kőszív helyett hússzívet kap, az hasznára lesz embertársainak és az Isten országának is, mert Isten dicsőségére élve gyarapítja azt.

Kedves testvérem! Érzékenységét föl ne adja, el ne nyomja, hanem inkább ajánlja fel az Úrnak. Az életét már megterhelő, saját maga felé forduló érzékenységből tőkét kell kovácsolni. Aki az Úrban és mások felé lesz érzékeny, aki többet és finomabban érez, mint az átlagember, bizonyára nagyszerű munkás lesz az Úr szőlőjében.

Szőkéné Bakay Beatrix