Élő víz

Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! (Zsolt 103,2)

Szentháromság ünnepe után a tizennegyedik héten az Útmutató reggeli igéinek közös üzenete a hálaadás és a dicsőítés. A heti zsoltárige Isten irgalmas szeretetéről tesz bizonyságot, s ennek alapján különbséget tehetünk e két „imádságtípus” tartalma között. Istent önmagáért imádjuk, dicsőítjük és magasztaljuk önkijelentése alapján. A Zsolt 130,8 idézi a mi dicsőítésünk ősokát. Isten leszállt a felhőben a Sínai-hegyre, és kimondta, mit is jelent az ő Jahve neve: „Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!” (2Móz 34,6) Hálaadásunk és köszönetünk alapja pedig az ő kegyelme, amely a cselekedeteiben megmutatkozik, vezérigénk tanítása szerint. Figyeljünk fel arra is, hogy ez a hálaadás mindig személyes és konkrét. Én áldjam az Urat, mint a hálás meggyógyult samáriai, aki „fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki” (Lk 17,15–17). Nemcsak a teste tisztult meg, hite a teljes embert megtartotta. De „hol van a többi kilenc?” Isten gyermekei örökségük tudatában nem félnek Atyjukhoz kiáltani (akár fennhangon), mert őket Lelke „űzi” ahhoz a Krisztushoz, akivel sorsközösséget vállalhatnak, és tudják, „ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok” (Róm 8,13). Pál írja Timóteusnak, hogy megerősítse őt képmutatás nélküli hitében: „Hálát adok az Istennek, (…) amikor szüntelenül, éjjel és nappal megemlékezem rólad könyörgéseimben.” (2Tim 1,3) Mi tudunk-e másokért ilyen kitartóan hálát adni Urunknak? A vakon született ember dicsőítette Istent, ezt mondva az ő ismeretlen gyógyítójáról: „Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni.” S amikor megnyílt szemével megláthatta az Emberfiát, hite által az Isten Fiát látta meg benne, „és leborulva imádta őt” (Jn 9,33.38). Pál Filemonnak a hitét és szeretetét is megköszöni: „Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban.” (Filem 4) A templom építésére összegyűjtött önkéntes adományokért hálaimájában „áldotta Dávid az Urat az egész gyülekezet előtt, és ezt mondta: Áldott vagy te, Uram, ősatyánknak, Izráelnek Istene, öröktől fogva mindörökké! (…) Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges nevedet.” (1Krón 29,10.13) A dicsőítés titka a szeretet. A Fiú úgy dicsőítette meg Istent, hogy szeretetből halálig engedelmes volt. Az Atya pedig úgy dicsőítette meg Jézust, hogy szeretetből feltámasztotta őt. A tanítványok azzal dicsőítik meg Urukat, hogy úgy szeretik egymást, ahogyan Uruk szerette őket mindvégig (Jn 13,31–35). S ennek a dicsőítésnek soha nem lesz vége; még a Bárány menyegzőjén is „örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt” (Jel 19,7)! Pál hálaadása mindenkiért hangzik, akiket szeret az Úr, azért, „hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében” (2Thessz 2,14). Mindezekért már most „én lelkem, áldva áldjad / Szép énekszóval Istened” (EÉ 45,1)!

Garai András