Keresztény szemmel

– húsz év után

Örültem, hogy az Evangélikus Élet több oldalról is foglalkozott a Lutheránus Világszövetség 1984-es budapesti nagygyűlésével. Azt is megértettem, hogy húsz év még nem történelmi távlat. Annál inkább a mi kötelességünk – akik az akkori események tanúi, résztvevői voltunk –, hogy megírjuk emlékeinket, hozzájáruljunk ahhoz, hogy az utókor minél tárgyilagosabban, sok emlékezés és vélemény ismeretében alkothasson képet az egyházi múltról.

Emlékszem, Reuss András, aki a világgyűlés szervezésének kulcsembere volt, beszélgetésre hívott Káldy Zoltánhoz. Az volt a kérdés, hogyan biztosítható majd a Sportcsarnokban, a záró istentiszteleten a sok ezer részvevő esetleges orvosi ellátása. Ahogy ez lenni szokott, a hivatalos napirenden hamar túlestünk, majd még hoszszan beszélgettünk. A püspök szemlátomást őszintén örült, amikor azt mondtam, hogy az egyházi közvélemény pozitívan fogadja a lehetőséget, hogy az LVSZ elnöke lehet. Valóban így véltem: a választás egyrészt Magyarország sikere, másrészt abban bíztunk, hogy a püspök nemzetközi szerepvállalása enyhüléshez vezet majd a hazai egyházpolitikában. Ebben tévedtünk, de erről később.

Következő emlékem Fasang Árpád Deák téri presbitertársam akciója. Levelet írt Káldy Zoltánhoz, amelyben kérte a püspököt elődje, Ordass Lajos rehabilitációjára, illetve arra, hogy legalább emlékezzenek meg méltó módon a Lutheránus Világszövetség korábbi alelnökéről. Ez teljesen korrekt kérés volt. Valószínűleg Káldy Zoltán Ordass püspökkel kapcsolatos nehezen minősíthető lelkülete – rossz lelkiismerete – is közrejátszott abban, hogy súlyosan hibázott. Nem válaszolt a levélre. Ha csak anynyit ír, hogy köszöni a felvetést, visszatér rá, már elkerüli a konfliktust. Illendő idő után Fasang Árpád az Állami Egyházügyi Hivatal elnökéhez, Miklós Imréhez fordult javaslatával, jelezve, hogy Káldytól nem kapott választ. Logikus volt Fasang lépése, hiszen de facto az ÁEH volt az egyházak felettes szerve. Káldy rendkívüli módon megneheztelt, azzal vádolta a Deák téri presbitert, hogy feljelentette őt az államnál, és utasította Hafenscher Károly Deák téri igazgató lelkészt, hogy zárja ki az egyháztanácsból Fasang Árpádot. Ő erre nem volt hajlandó. Patthelyzet alakult ki. Ezt feloldandó Andorka Rudolffal vállaltuk, hogy elmegyünk a püspökhöz, kérve, tekintsen el Fasang Árpád kizárásától (a Déli Egyházkerület püspöki székhelye a Deák tér, a püspök itt gyülekezeti lelkész). Emlékszem, a bölcs Andorka Rudolf megkérdezte Fasangot, nincs-e még külföldi vonatkozása az ügynek. A nemleges válasz után nyugodtan készülődtünk, amikor kiderült, hogy a Neue Züricher Zeitungban megjelent a Fasang-levél ügye. Szerencsénkre a püspök még nem értesült erről. Andorka Rudolf viszont ekkor kapott egy könyvéért Akadémiai Díjat, ez az örvendetes tény határozta meg a kávézás melletti beszélgetést. Fasang Árpád maradhatott presbiter. A világgyűlés alkalmából a nyilvánosság mellőzésével megkoszorúzták Ordass Lajos sírját.

Egy újabb emlék. Ott voltam a Keleti pályaudvaron néhányadmagammal Dóka Zoltánra várva, mert valóban elterjedt, hogy veszély fenyegeti. Innen Galyatetőre mentünk, ahol Fasang Árpádéknál gyűlt össze a kis csapat, elemezve a várható fejleményeket. Dóka Zoltán nem félt, de hangsúlyozta, hogy senki mást nem akar bajba sodorni. Okkal és nem céllal írta a Nyílt levelet.

Emlékszem, ezekben a napokban Gadó Pál barátommal meglátogattuk Pilisen Keveházi László esperest, akinek az aláírásával jelent meg a hetilapban a Dókát támadó, „Megteologizált árulás” című cikk. A beszélgetés a lehetséges kompromisszum keresésének jegyében zajlott. Sajnos a remények nem váltak valóra. Káldy Zoltán úgy vélte, ha ő az LVSZ elnöke, még inkább elvárhatja, hogy otthon ne legyen gond, mindenki parírozzon. Így előállt az a képtelen helyzet, hogy a társadalomban enyhült a diktatúra nyomása, az egyházban viszont erősödött. Ez vezetett a Testvéri Szó közösség létrejöttéhez és az irat megszületéséhez. Ebben főként Dóka Zoltán és Ittzés Gábor lelkészek, Koczor Miklós és Fasang Árpád világiak játszottak meghatározó szerepet.

Érdekes, hogy a Dóka Zoltánhoz közel állók, az emlékét ápolók megfeledkeznek Fasang Árpádról. Valami nehezen megmagyarázható – talán klerikus – féltékenységből úgy vélik, a Nyílt levél jelentőségét csökkenti, ha elismerjük, hogy a reformfolyamat Fasang Árpád Ordass rehabilitációját célzó leveleivel indult. Ez annál furcsább, mert Dókát ez sohasem zavarta, éppenséggel teljes összhangban volt Fasanggal.

A másik visszatérő probléma a Testvéri Szó és a későbbiekben keletkezett reformiratok dolga. Egyszerűen tény, hogy hatása valóban – kétségkívül az egyház következő évtizedeit is mindmáig meghatározó jelentőséggel – a Testvéri Szónak volt. Tartalmát, időzítését és azt a tényt tekintve, hogy ezt az iratot klerikusok és laikusok együtt jegyezték. Az ezt követő iratok – lelkészek által készített értékes dolgozatok – az eseményekre nem gyakoroltak hatást. Az 1989 tavaszán, Zászkalicky Péter Deák téri lelkésszé való beiktatása napján született Kiáltó szó pedig már történelmi értelemben valóságos anakronizmus, legfeljebb egyházi, családi belső ügy. Ennek megfelelően becézték később némely radikális reformerek Zászkalicky Pétert – aki nem mellékesen Istentől sokszorosan megáldott kiváló munkát végzett a Deák téren és a közegyházban is – a legrokonszenvesebb kollaboránsnak.

A történelem, az utókor fogja eldönteni, hogy 1989 nyarán a munkát vállaló vagy a kritikai magatartás volt-e az időszerű. De nekünk is beszélni kell erről.

Frenkl Róbert