Napról napra

Jézus így válaszolt nekik: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” Lk 5,31 (Jón 4,10–11; Lk 17,11–19; Róm 8/12–13/14–17; Zsolt 146) Háziorvosunkhoz tavaly óta csak előzetes időpont-egyeztetés után lehet menni. Az ok érthető: a valóban orvosi segítségre, vizsgálatra, gyógyszerre szorulóké legyen a napi négyórás rendelési idő, aki „csak” beszélgetni szeretne, ne ott, ne akkor tegye. Hiszen a betegeknek van szükségük rá! Milyen jó, hogy Jézushoz bármikor, bármilyen testi-lelki bajjal fordulhatunk! „Rendelési ideje” korlátlan, türelme, szeretete irántunk, „betegei” iránt kifogyhatatlan! Élünk-e ezzel a kivételes lehetőséggel? Felismerjük-e, hogy milyen nagy szükségünk van rá?! Fordulunk-e hozzá, hogy gyógyszert kérjünk beteg életünkre: Jézusunk bűnbocsánatát, megtartó erejét, kegyelmét, szeretetét…?

Népem nem hallgatott szavamra. Ezért hagytam, hogy szívük kemény maradjon, és kövessék a maguk tanácsát. Zsolt 81,12–13 (Jn 5,25; 2Tim 1,1–6/7/; Jer 15,10.15–21) A gyerek nehezen tűri a szülői fegyelmezést, a szigort, inkább szeretne a maga feje után menni. Nem érti, miért tartják vissza, miért nem engedik szabadjára, s haragszik a szülőre… Mi is épp így vagyunk Istennel, és neki teszünk szemrehányást, ha pórul járunk, mert nem hallgattunk rá. Jézus az elbitangolt báránynak is utánamegy, mert ennyire szeret minket az Isten! Ha csak mustármagnyi is a hitünk, nem baj, Isten hatalma, szeretete elég nagy, hogy megtartson. Kérjünk hitet tőle, ne a magunk erejében bízzunk!

Amikor Jézus látta, hogy mennyire küszködnek az evezéssel, mert ellenszelük van, ezt mondta nekik: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Ekkor beszállt hozzájuk a hajóba, és elült a szél. Mk 6,48.50–51 (Zsolt 32,8b; Jn 9,24–38/39–41/; Jer 16,1–13) Jézus hiánya és jelenléte között ebben a történetben az elemek mintegy szimbolizálják az ember reménytelen helyzetét. Ahogy a viharos tenger, az ellenszél, a hullámok a biztos halált jelentik a tanítványoknak, úgy számunkra is elveszettséget, halált jelent a Jézus-nélküliség. Olyan sátáni erők hatalmába kerülünk, amelyek nem értünk, hanem ellenünk hatnak. De ahogyan a tengernél, szélnél messze nagyobb az isteni erő, úgy most is minden ördögi támadásnál nagyobb Jézus hatalma! Bízzunk benne, mert Jézus van, él!

Az Úrnak félelme az ismeret kezdete. Péld 1,7 (2Kor 13,5; Filem 1–16/17–22/; Jer 17,5–13) A tudományágak sok mindent tartanak az ismeret kezdetéről. „Kitágultak a határok”, az ember egyre „messzebb lát” a fizika, kémia, orvostudomány stb. világában. A Biblia kinyilatkoztatása azonban ránk kérdez: ember, mit érsz mindazzal a tudással, amid van, ha Istent nem tiszteled, nem imádod őt, ha magadat bálványozod, ha parancsait nem veszed komolyan? Nem veszed észre, hogy a válaszokhoz is csak őáltala juthatsz közelebb azért, mert Isten megengedi neked? Reménytelenül elveszett lény az ember a teremtettségben, ha nem a Teremtőjét tekinti Urának.

Már anyám méhében is te voltál Istenem. Zsolt 22,11 (Gal 1,15–16; 1Krón 29,9–18; Jer 18,1–12) Nincsen Isten „hatáskörén” kívül eső létállapot. Higgyük és tudjuk szilárdan, hogy nincs olyan helyzet, amelyet Isten ne uralna, amelyben ne lenne velünk! A két szélső pont, a születés és a halál előtt és után is van Istenünk! Jézus ott sem fog magunkra hagyni, ahol ember (orvos, szülő, barát) még/már nincs velünk. Ezt megmagyarázni észérvekkel nem lehet. A tudomány még csak sejti, hogy „valaki/valami van” a lét titkai mögött… A hívő viszont tudja!

Uram, tégy zárat a számra, őrizd ajkaim nyílását. Zsolt 141,3 (1Pt 3,9; Jn 13,31–35; Jer 19,1–13) Ha Isten kontrollja alá helyeznénk szívünket, lelkünket, megtörténne az a csoda, hogy úgy szólunk, hogy ne kelljen érte szégyenkeznünk. Hogy hallgassunk, amikor kell. Hogy igazat beszéljünk, és az életünk egy irányban haladna a kimondott szavainkkal, mert hitből fakadna, Isten erejéből táplálkozna. Ez a csoda „működik”! Az őt hittel kérő elől az Úristen nem zárkózik el!

Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené. Mk 12,17 (1Krón 28,9; 2Thessz 2,13–17; Jer 20,7–18) Azt, hogy mivel tartozunk a császárnak – vagy mai nyelven, mondjuk, az APEH-nak –, (majdnem) mindenki belátja. Milyen szomorú, hogy viszont sokszor egy élet is kevés ahhoz, hogy belássuk: az ember mint Isten teremtménye, Krisztus halála árán megváltott drága tulajdona, teljes mértékben Istené! Mégis tagadjuk, lázadunk ellene, nem adjuk szívünket, elménket, cselekvő energiánkat Istennek… Ha megértenénk, hogy az életünk akkor lesz teljes, ha Istent szeretjük, ha hozzá megtérünk, ha őt szolgáljuk, a „végelszámoláskor” sem lenne félnivalónk…

Kőháti Dorottya