Keresztény szemmel

Érdekes hír jelent meg az Index portálon szeptember 8-án: „A szerb oktatási minisztérium tagadja Darwin elméletét” – olvashatjuk, majd megtudjuk, hogy a szerb oktatási miniszter Darwin téziseit túlzottan „dogmatikusnak” tartja, ezek „így legfeljebb a bibliai teremtéstörténettel együtt taníthatók”. Vagyis Darwin elmélete is csak egy elmélet, még ha a kinyilatkoztatás igényével lép is fel – kinyilatkoztatás a tudomány nevében, ami igencsak bizonytalan és kétséges.

Szerbiában egyes tudósok felháborodással reagáltak erre a miniszteriális döntésre, és világgá kiáltották, hogy Szerbia „egyre inkább teokratikus állam” akar lenni, ahol a fundamentalisták uralma a jellemző. Ez a szerb ortodox teológiát jelenti, ám valóban izgalmas a kérdés az evangélikus keresztények számára is, hogy elavult-e a Biblia teremtéstörténete, és hogy kapituláljunk-e Darwin előtt vagy sem. Ám lehetséges, hogy nem is erről van szó!

A legfontosabb kérdések egyike: mit akart és mit akar mondani a Biblia teremtéstörténete? Alighanem leegyszerűsítve a feleletet azt lehet mondani, hogy a Szentlélektől vezérelt bibliai szerző csak a legfontosabb tényt akarta közölni akkor a kortársaival, ma pedig velünk. Ez a legfontosabb tény pedig csakis enynyi: a világot és benne az embert Isten teremtette! A bibliai szerző csak a tulajdonjogi kérdést kívánta tisztázni, és ma is mindenki előtt ezt akarja világossá tenni. A teremtéstörténet arra a kérdésre ad választ, hogy kinek a tulajdona ez a világ. Az ember kapcsán még világosabban ragyog fel a tulajdonjog egyértelműsége: ezt az jelzi mintegy pecsétként, hogy Isten az embert „a maga képére és hasonlatosságára teremtette”. (1Móz 1,26 kk.) Istenképűségünk egyértelmű pecsét rajtunk!

S itt következik a teremtéstörténet egyik legfontosabb parancsa, amely az Isten képére formált embert mélyreható kutatómunkára serkenti, szinte kötelezi a tudományos kutatásra: 1Móz 1,28 kk. Ennek lényege, hogy az ember feladata birtokba venni a világot. De ahhoz, hogy valamit jól tudjon kezelni – ebben az esetben az egész általa belátható és meghódítandó világot –, köteles azt előbb alaposan megismerni, kikutatni, felfedezni. Ki kell derítenie, fel kell térképeznie, hogy mit is kapott Istentől, és hogy Isten parancsának hogyan tud legjobban megfelelni. Ez pedig magába foglalja a tudományos kutatást, irányuljon akár erre a földre és annak minden jelenségére, akár a világűrre. Az ember feladata a tudományos kutatás!

Az ember Istentől kapott feladata a mikro- és a makrokozmosz törvényszerűségeinek feltárása. Ennek kapcsán bontakozik ki az ember előtt az a csodálatos és átgondolt rend, amely a sejtben éppen úgy fellelhető, mint a végtelen univerzumban. Az alkotás az Alkotót dicséri! „Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny.” (Zsolt 19,2) Pál apostol is alkalmazza ezt az érvet! (Róm 1,19–20)

Az ember számára adott isteni parancs tehát: kutatni, keresni az igazságot! De a baj éppen abban van, hogy az ember egy (démoni) logikai gellernek köszönhetően saját elképzeléseivel Istent akarja kiszorítani az életéből. Olyan elméleteket farag, amelyek látszólag jogossá teszik istentagadását, de csak látszólag, mert semmiféle koherencia nincs az istentagadáshoz vezető úton – legfeljebb individuális alapú emocionális krízissel lehetne azt indokolni.

Tudjuk, hogy amikor Darwint a Beagle nevű hajó 1831-ben elvitte a Galápagos-szigetekre, Tahitibe, Ausztráliába, Dél-Afrikába, akkor a tudós istenhívő férfiként hagyta el Angliát, aki „az élőlények számtalan faját Isten örök (tehát változatlan) teremtményének tekintette”. S vajon miért az istenhitnek kellett meginognia, amikor ezen a megfigyelésre alkalmat adó hajóúton felfedezte a fajok változásának vagy fejlődésének az elvét? A gondolkodó ember számára nem fogadható el igaznak az, hogy csak a fajok örökkévalósága és a teremtéshit kapcsolható össze egymással, és hogy a fejlődés képessége vagy ötlete ne férne bele az isteni találékonyságba. A 19. század teológiai gondolkodásának téves filozófiai premisszái következtében keletkezett a kreacionizmus (teremtéshit) és az evolucionizmus (fejlődéshit) konfliktusa, amelyet az ugyancsak hamis filozófiai önhittség a végletekig feszített, a konfliktusnak mégis egy leegyszerűsített formulája került be a köztudatba, megmérgezve a keresztény gondolkodás és a tudományos kutatás viszonyát.

A Szentírás teremtéstörténetének igei kijelentése csakis a tulajdonjog kérdését kívánja eldönteni, amelynek a lényege, hogy minden, ami – bármilyen módon – létrejött, kifejlődött, kialakult és átmeneti állapotában létezik, kizárólag Isten tulajdona. A földet és az általunk elérhető világot „albérletbe” kaptuk azzal a feladattal, hogy tudásunk, felfedezéseink segítségével uralmunk alá hajtsuk. A tudós ember feladata nem más, mint távcsövének, mikroszkópjának, teleszkópjának figyelő nagyítólencséit a kutatandó tárgyra irányítani, hogy az alkotás zsenialitása láttán minél jobban elámulhassunk az Alkotó nagyszerűségén.

Örvendetes dolog, hogy a tudomány egyre több mindent fedez fel, és lassan, fokozatosan oszlik a homály. S az is nagyon örvendetes, hogy a 20. század elejétől kezdve sok tudós (elsősorban fizikusok, de mások is) fedezte fel a teremtő Istent (a legkedvesebb nevek a számomra: Max Planck, Neumann János, Werner Heisenberg és még nagyon sokan mások).

Az igaz, hogy a teremtés igei kijelentése nem tekinthető tudományos kategóriának, de nem is ez a cél. Az igei kijelentés értelme az egészre vonatkozik, a lét totalitására s benne az ember küldetésére, a további részleteket a tudománynak kell boncolgatnia. Távol álljon tőlünk az a vitamódszer, hogy a tudománynak a legalapvetőbb kérdésekkel kapcsolatos bizonytalanságát hánytorgassuk fel, de éppen ezekre hivatkozva kérhetjük a kutató tudóstól az alázatos szerénységet – részben azért is, mert amit ő tud, azt már előtte tudta, sőt megteremtette annak kitalálója, a mindenható Isten. A mindenség tulajdonjoga biztos igei kijelentés, a tudományos kutatási eredményekkel kapcsolatban azonban sok a vita, mert a felfedezett részigazságok bizonytalan volta elég kézenfekvő.

Ha a teológus beleavatkozik (nem szaktudósként) a tudomány tényeket részletező vitájába – amely nem a tulajdonjogot tárgyalja, hanem a történések folyamatát, ok-okozati viszonyát –, akkor helytelenül jár el, és túllépi kompetenciája határait.

Ha azonban bármelyik tudós bármelyik terület elméletét látja is helyesnek, és annak nem hipotetikus jelleget tulajdonít, ugyancsak átlépte a kompetenciahatárt. S akkor az a végzetes tévedés következik be, hogy egy hipotetikus elmélet abszolutizálásával istenellenes elméletet kreálhat, ezzel félrevezetve olyanokat, akik pusztán a tudós (esetleges) tekintélye miatt istenellenes döntést hoznak meg az életükben. Egy igazi tudós nem mondhatna soha annál többet, hogy „az a meggyőződésem, hogy…”, vagy „nekem úgy tűnik fel, hogy…” – mindig nyitva hagyva egy szellemi kis- vagy nagykaput más világlátások és értelmezések előtt. A tudományos kutatás világában tapasztalható pluralizmus is erre kötelez: egyetlenegy tudós sem jelentheti ki magát a világ részleteivel kapcsolatos végleges igazságok birtoklójának. Mi, teológusok, keresztény emberek is csak egy dolgot tudunk biztosan: azt, hogy ez a világ Isten alkotása.

Nekünk ennél többet Krisztusról és Krisztustól kell tudnunk!

Ribár János