Keresztény szemmel
Őszi számvetés
Gyerekkoromban a családdal minden évben legalább egyszer elutaztunk apám szülőfalujába. Végiglátogattuk a rokonokat, sétáltunk az utcán, a kertek alatt, és apám a számára emlékezetes csínytevéseket idéző helyeknél mindig mesélt egy-egy történetet. Kihagyhatatlan program volt, hogy a töltésen elsétáljunk a határban csörgedező patakhoz is, ahol az 1970-es árvíz szomorú mementójaként a nem sokkal korábban épült vasbeton híd összedőlt romja árválkodott.
Apám elővette a bicskáját, és a part menti bokrokról, látszólag minden cél nélkül, apró gallyakat vágva farigcsált. Sétáltunk, fütyörésztünk, én néha szaladgáltam, vagy élveztem, ahogy legurulok a töltés oldalán. Aztán meghallgattam egy régi történetet. Kérdezgettem, néha olyasmiről is, amit pedig jól tudtam, hiszen sokszor hallottam már.
Közben apám a természet megszentelt csöndjét ihletett neszezéssé színező tücskök és békák, valamint a réten tarkálló virágok, fák és bokrok latin elnevezéseivel traktált – nem nagy eredménnyel. Egy virág nevére azért emlékszem, mert ez a természetben nem túl gyakran előforduló évelő növény épp ezt a patakon túl elterülő erdőt kedvelte legjobban, és azóta is mindig nagy élményt jelent, ha valahol találkozom vele: helleborus purpurescens, azaz piruló hunyor. Apám ezenkívül tudta még a növény néhány további nevét is, amelyek közül az egyik népies megnevezés egy csúnya szót tartalmazott.
De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, amint így mendegéltünk – jómagam néha futásnak eredve – történeteket mesélve, tücsökzenét hallgatva, farigcsálva, egyszer csak éles füttyszóra lettem figyelmes. Apám a szájához emelt valamit, és belefújt. Odaszaladtam hozzá, és ő meg sem várva, hogy kérjem, a kezembe nyomott egy sípot, amelyet akkor készített a bicskájával egy levágott gallyacskából. Pár perc múlva pedig egy hasonló formájú gallydarabból készült dugattyús „puskát” adott nekem, amelylyel a bodzaág szivacsos közepéből készült lövedékeket lehetett messzire lőni. Amíg a szülői házhoz értünk, jól elszórakozgattam új játékaimmal. Másnap, amikor hazafelé indultunk, az autóban újra elővettem őket, de addigra összeszáradtak a gallyak, és már nem szólt a síp, nem működött a puska. Mégis, ezek maradandóbbak számomra, mint néhány olyan játék, amely bár keményebb anyagból készült, mára nemcsak a lomok közül, hanem az emlékeimből is eltűnt.
Olyan egyszerűnek látszott. Csak farigcsálni kell a bicskával, és egyszer elkészül a bodzapuska meg a fűzfa síp – gondoltam magamban, egészen mostanáig. A minap a kisebbik fiammal játszottam épp az udvaron. Közben megpillantottam a bodzát, és eszembe jutott a dugattyús puska meg a síp. Gyorsan a konyhába mentem késért, és levágtam egy egyenesnek tűnő gallyat. Azt hittem, tudom, hogyan fogjak hozzá, de hamar rájöttem, hogy fogalmam sincs, ezért feladtam. A gallydarabok másnapra ugyanúgy összeszáradtak az ablakban, mint a gyerekkoriak. Csakhogy ezek sosem szóltak, sosem lőttek.
Gyakran hajlamos vagyok azt hinni, hogy jobb apa vagyok, mint az én apám volt. Pedig még bodzapuskát sem tudok csinálni a fiamnak. Azt hiszem, erről is minél előbb beszélnem kell az öreggel. Amíg megtehetem.
Bartha István