Keresztény szemmel

Félve közeledtem Biharkeresztesnél a román határhoz. Mi tagadás: mélyen belém ivódott az a nagyjából tizenöt évvel ezelőtti emlék, amikor egyetlen, a tárcámban hanyagul ottfelejtett szentkép miatt a román határőrök a vámépület egyik dohos, ablaktalan szobájába tuszkoltak, ott levetkőztettek, és akkurátus mozdulatokkal minden ruhadarabomat átkutatták. Még az autót is rámpára állították, hogy az alváz rejtett zugaiba és titkos szegleteibe is bepillantást nyerjenek. Akkor Nicolae Ceausescu a hatalma csúcsán állott.

Most is ugyanazon vámépület felé haladtam, mint akkor, tizenöt éve. A hely nem, csak a helyzet változott. Az autósor ennek ellenére mégis lassan araszolt előre. Kocsim csomagtartójában azonban egy hanyagul ottfelejtett szentkép helyett most azok a kérdések lapultak, amelyek szándékaim szerint a Tempfli József püspökkel készítendő interjúkötet reménybeli vázát adhatják. Több tucat kérdést tartalmazott ez a lista, közöttük számos, román szemmel nézve felettébb provokatívnak tűnő is akadt. Olyanok, amelyek nélkül itthon, Magyarországon nehezebben lehet megérteni a két nép közös erdélyi múltját, illetve jelenlegi gondjait. Mint ahogyan az erdélyi magyarság pillanatnyi gondjait is nehezebben lehet nélkülük megérteni.

Azután egy kicsit később már egymás mellett ültünk a nagyváradi dolgozószobában, püspök és újságíró. A Horgony és vitorla című interjúkötet annak a beszélgetésnek a lényegét tartalmazza, amely a határon átcsempészett kérdéssor alapján bontakozott ki közöttünk. Három napig voltam Tempfli Józsefnek, Nagyvárad nyolcvanegyedik római katolikus megyés püspökének vendége. Délelőttönként és délutánonként egyaránt, egészen az esti miséig – vagyis ugyancsak hosszú órákon át – beszélgettünk. Beszélgettünk múltról, jelenről és jövőről – a közös magyar sorsról.

Szállásom a Kanonoksoron volt, szobám ablaka pedig éppen a monumentális székesegyházra és a mögötte lévő egykori püspöki palotára nézett – már amennyire az utca innenső oldalán ültetett hatalmas platánfáktól látni lehetett ezeket az épületeket. Az ágyammal átellenben lévő falon a fiatal Ferenc József osztrák császár és apostoli magyar király egész alakos olajfestménye lógott. A nyalka uralkodó huszár díszegyenruhában feszített. Mi tagadás, felettébb délceg vitéznek tűnt az olajfestményen. Egyik kezét a kardján, a másikat pedig a Biblián pihentette. Nyilván még valamikor a kiegyezés után került oda a kép… Szobám csöndjében úgy éreztem magam, mintha csak a hajdanvolt monarchia idejébe csöppentem volna. Egy letűnt világba, amely már soha, de soha többé nem jön vissza. Egy darabka megőrzött múlt. Az elillant közös múltunk egy szelete.

Csakhogy: akkor Várad magyar hangtól volt zajos. Szobám nyitva felejtett ablakán most mégis románul beszélő gyermekek zsivaja szűrődött be. Az egykori Nagyváradból ugyanis mára Oradea lett.

Mi változott Trianon óta? Mit felejtettünk el mi, magyarok, s mi az, amit nem? És mi az, amit nem szabad elfelejtenünk? Mihez kell ragaszkodnunk? Milyen morális állapotban van most a magyarság odaát és ideát? És milyen az erdélyi cigányság helyzete? Össze tud-e fogni Erdélyország két legnagyobb kisebbsége, a cigányság és a magyarság azért, hogy közösen változtassanak, jobbítsanak sorsukon? Milyen a nemzettudatunk? Státustörvény: horgony vagy vitorla – vagyis menni vagy maradni? De legfőképp: hova tűnt Isten a tékozló kontinensről? Kérdések hosszú sora. Surrogott a magnó, sercegett a toll az alatt a három nap alatt, amíg a római katolikus egyház nyolcvanegyedik nagyváradi megyés püspökének vendége voltam.

Jezsó Ákos