Keresztutak

dr. Dobos Károly

Életének 102. évében csendesen hazatért Urához dr. Dobos Károly református lelkipásztor, a Lepramisszió alapítója és vezetője. Az alábbi sorokkal őrá emlékezünk. Búcsúztatása február 7-én 11 órakor a Budapest-Városligeti fasori református templomban lesz.

„Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy. (…) Hit által hagyta el [Mózes] Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant.” (Zsid 11,8.27)

Engedelmeskedett, elhívatott, elindult, elhagyta, nem félt, látta a láthatatlant – olvassuk Ábrahámról és Mózesről a hithősök sorában. Ugyanígy lett Dobos Károly is hosszú élete során Isten áldott embere.

Engedelmes volt. Szüleitől tanulta meg az Isten iránti engedelmességet. Gyakran emlegette, hogy édesapja vasárnaponként felsorakoztatta nyolc gyermekét, és templomba vitte őket. Ezt a példát követte ő is, s nevelte feleségével együtt Isten szeretetére négy fiukat. Ezt áldotta meg Isten a hitben élő fiúk, menyek, unokák és házastársaik, valamint a dédunokák életében is, és a Dobos család népes gyülekezetté is vált.

Isten elhívásának engedett akkor is, amikor beiratkozott a budapesti teológiára. Égett a szívében a vágy, hogy minél több magyar fiatalt vezessen a keskeny útra.

Elindult. Mindig úton volt, nemcsak gyors lépteivel, nagy táskáival (még 90. születésnapjára is két utazótáskát kapott egy német misszionáriustól), hanem lélekben is. Azt fürkészte: Isten merre indítja. Előtte Jézus járt. Éppen ezért tudott ő maga is utat mutatni! Elindult fiatalon, amikor a húszas évek végén „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Fájt értük a szíve, és mikor ösztöndíjasként az Egyesült Államokban tanult, magára vette Daisytown kis magyar bányászközösségének sorsát, és néhány évre a pásztoruk lett.

Hazajőve a Keresztyén Ifjúsági Egyesület utazó titkáraként járta az országot, megtérésre híva a „kemény legényeket”. De elindult 1948-ban is, s meglátta Londonban a kallódó magyar cselédlányokat. Vasárnap délutánonként, a kimenőjükön magyar istentiszteletet tartott nekik. Isten megáldotta munkáját: szolgálatának gyümölcseként alakult meg a londoni magyar gyülekezet.

Nem félt, amikor a fasori egyházközség lelkészeként Isten nap mint nap próbára tette bátorságát, és eléhozta az üldözött zsidó családokat. Ő pedig feleségével együtt menedéket nyújtott számukra, megmentve életüket. Tettét Izrael Állam a „Világ Igaza” kitüntetéssel hálálta meg. De nem félt akkor sem, amikor meghurcolták, és lehetetlenné akarták tenni. Hányszor mesélte, hogy Isten olyan bölcs szavakat adott a szájába, hogy még a tárgyalást vezető bírónő is elámult!

Elhagyta. Nem esett kétségbe, amikor „büntetésként” el kellett hagynia a fővárost. Ott is meglátta Isten akaratát. A tanyák népének pásztora lett, és a nincstelen népet ezernyi, Istentől kapott ötlettel a móricgáti templomépítés felé indította el. Látta a láthatatlant. Élete utolsó harmadában látott a legmesszebbre. Isten akkor mutatta meg neki a világ nyomorultjait: a leprásokat. Úgy látta őket, mintha mellette éltek volna. Olyan erővel tudta hallgatóival is észrevetetni a templom küszöbén képzeletben ülő leprást, hogy szívek és pénztárcák ezrei nyíltak meg az általa alapított Lepramisszió számára. Noha soha nem jutott el a leprások közé, soha nem érinthette meg őket – mégis a legtöbbet ő tette értük ebben a hazában!

„Látást adott Isten…” – szerette ezt a kifejezést. Azért nem maradt semmi félbe abból, amit elkezdett, mert nem a saját akaratát cselekedte, hanem mindig „csak” Elhívójának engedelmeskedett. Azért járt mindenütt áldás a nyomában, mert őelőtte Jézus járt.

Hisszük, hogy már színről színre látja szeretett Urát. Gazdag életéért, a benne kapott áldásokért Istent magasztaljuk. Hálát adunk azért, hogy ismerhettük és szerethettük őt. Áldott legyen emlékezete!

Riskóné Fazekas Márta református lelkész, a Lepramisszió munkatársa