Napról napra

Véget vet a halálnak örökre! Ézs 25,8a (1Kor 15,42b; Mt 8,5–13; Róm 1,/14–15/16–17; Zsolt 86) Azon (ritka) ószövetségi helyek egyike ez, ahol a halál feletti végső győzelemről kapunk kijelentést. A halált „mint utolsó ellenséget” (1Kor 15,26) Krisztus által törölte el az Isten. Ézsaiás próféciája beigazolódott. Krisztus feltámadása: Isten szava az életre. Egy „igen”, amely a legkínzóbb kérdésünkre adott isteni felelet. Van értelme az életnek, a küzdelmeknek, a fájdalmaknak is, van megoldás, van folytatás: Isten igent mondott! Nem a halál a végső hatalom, nem a káosz, a nihil vár ránk. „Odaát” is Isten szerető kezében leszünk, és élni fogunk…

Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme. Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás. Zsolt 30,6 (1Pt 5,10; Ézs 19,19–25; 1Kor 5,1–8) Érezzük, mekkora erő van ebben a dupla ellentétpárban? Az ellentét mindig feszültséget hordoz, mindig mély értelmet közvetít. Istennek jó oka lenne a haragra, nem pedig a kegyelemre. Mégis: haragját elveszi rólam, és egy életen át megtart szeretete, kegyelme, bűnbocsánata által. Nem ez „járna”, nem ez lenne a „logikus” annak alapján, ahogyan élünk, ahányszor megbántjuk, megtagadjuk őt, ahányszor lázadunk ellene. Mégis visszafogad. Megszán. Nem halálra, hanem életre visz.

Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok. Mk 6,34 (2Krón 30,9; 1Kir 17,8–16; 1Kor 5,9–13) Egy nagy tömeget borzasztóan nehéz „elemeire” bontani. Az emberi szem előtt összefolyik, egy nagy, színes, kavargó masszát alkot. Nem így Jézus szeme előtt! Amikor megszánja a sokaságot, látja benne az „egyet”, a Jézus nélkül elveszettet. A sírót, az éhezőt, a megalázottat, a magányost, a bűnben fogva tartottat, a testi-lelki kínok között élőt. Engem, téged lát, és ahogy ránk néz, most is megszán. Csak egy vagyok a sokaságban, de neki anynyira fontos és drága, hogy az életét adta értem…

Az Úr az igaz Isten, élő Isten, örökkévaló Király! Jer 10,10a (Mk 15,2; Ruth 1,1–8/9–15/16–19a/19b–21/; 1Kor 6,1–11) Félelem tölt el, ha Isten hatalmas voltára gondolok, elbújni szeretnék, mint a bűnbeeséskor az első ember. Hogyan állhatnék elé, mit felelnék, ha számon kérné rajtam eddigi életem bűneit, még a legkisebb füllentéseit is, csalásait, a szívem legrejtettebb titkait? Ha „átvilágítana” az ő igaz és tiszta fényével? Az örökkévaló Király azonban nem félelemre, hanem bizalomra, bensőséges szeretetre biztat! Lehetséges ez? Igen, azóta, hogy testté lett, emberré lett, emberi hangon szólt, szelíd szempárral tekintett rám. Köszönöm, hogy a teremtés Királya egészen közel jött hozzám!

Mert ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhíva, csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak. Gal 5,13 (Zsolt 31,9; ApCsel 13,42–52; 1Kor 6,12–20) Érdekes végiggondolni, milyen „sokfajta” szabadsággal gazdagodott az életünk csak az elmúlt 15 év során. A politikai választás, a sajtó, a szólás, a vallás, a gyülekezés, a tüntetés, a pártalapítás vagy a külföldre utazás, a befektetés, a magánvállalkozás és még sok egyéb szabadsága mind-mind az utóbbi években öltött (új) formát, telt meg tartalommal ebben az országban. És milyen gyorsan tudnánk sorolni a példákat, hogy mennyi bűn, baj, visszaélés, önzés, jogok csorbítása tapad máris e szabadságjogainkhoz. A Szentírás most is telibe találja korunk emberét: Isten ellen vétünk, ha esztelenül, gonoszul élünk azzal, ami áldássá válna, ha Istenünk akarata szerint élnénk vele.

Amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés. Ézs 53,8 (1Kor 15,3–4; Lk 4,22–30; 1Kor 7,1–7) Kiirtják… az élők közül… büntetés éri… ártatlanul… Elmélkedésre, bűnbánatra, imádkozásra, szégyenkezésre, hálára késztető szavak. E világ szemében bolond kifejezések. Vétek? Büntetés? Ma elképesztő rugalmassággal, cinizmussal emlegetett fogalmak. De a Krisztus-követő ember nem értelmezheti másképp, nem bagatellizálhatja, nem nevethet jót rajta! Nem menthetem fel magamat a bűneim alól, nem nyithatok új fejezetet az életemben, nem radírozhatom ki a görbe vonalakat az életem könyvéből, ha nem Krisztus cselekszi ezt meg bennem, rajtam. Köszönöm, hogy bűnhődtél helyettem, Uram, köszönöm, hogy megbocsátasz, és új életet adsz.

Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz. Zsolt 103,13 (Gal 4,6; Jel 15,1–4; 1Kor 7,8–16) Ennek a zsoltárnak az előző verse a lehető legnagyobb távolságot említi (napkelettől napnyugatig) – Isten ilyen messzire veti el vétkeinket. És hogy mennyire szeret? Ezt pedig a lehető legbensőségesebb szeretetkapcsolathoz hasonlítja. Az istenfélő úgy fordulhat hozzá, hogy tudhatja: még ha meg is dorgálja az Atya, mindennél erősebb benne a szeretet sok rosszat elkövető gyermeke iránt. Ha megszidja is, azért teszi, mert félti! Mert jó apa. Menjünk „oda” hozzá ma is, beszélgessünk Atyánkkal, kérjünk tanácsot tőle, osszuk meg vele örömünket, kérjünk segítséget vagy egy kis bátorítást a holnapi naphoz. Várja, hogy megtegyük!

Kőháti Dorottya