e-világ

Az Egyesült Nemzetek Szervezete 2004-et a „rabszolgaságra való emlékezés” évévé nyilvánította. Rendezvények egész sora emlékeztet majd világszerte azokra a hosszú évszázadokra, amikor kiváltságos hatalmasok, befolyásos tehetősek emberek millióit tették eszközzé, tárggyá, személyes szeszélyüknek kiszolgáltatott tulajdonná. A kutatók szerint egyedül Rómában két évszázad alatt a hírhedt rabszolgapiacokon nem kevesebb mint 20 millió embert adtak el gályákra vagy bányákba, ahonnan a rabok általában soha többé nem kerültek ki élve. „Szerencsésebbek” voltak azok a szerencsétlenek, akiket a gazdagok udvartartásába adtak el. Bár gazdájuk bármikor büntetlenül továbbadhatta vagy éppen megölhette őket, mégis írnokok, másolók, jószágigazgatók, művészek lehettek belőlük, ha éppen olyan nagyvonalú kezekbe kerültek; sőt akár fel is szabadulhattak, netán hírességekké válhattak. Egészen biztos, hogy az ENSZ munkatársai között is vannak olyanok, akiknek ősei valamikor valahogy kiszabadultak egy-egy „kegyes” birtoklójuk kezéből. El lehet képzelni, hogy ezek milyen komolyan, talán keserűséggel is emlékeznek vissza őseik embertelen sorsára, emberi megalázottságuk végtelenül hosszú idejére...

Hogyan viszonyulunk mi, keresztények, az emberiség történelmének ehhez a nem túl dicséretes szakaszához? Lehet, hogy a jelenlegi pápa is szól majd erről egyszer, de nekünk már most ki kell mondanunk, hogy nagyon-nagyon rossz lelkiismerettel! Bocsánatot kellene kérnünk, hogy sem az Ó-, sem az Újtestamentum népe nem jeleskedett különösebben az abolíció, tehát a rabszolga-felszabadítás mielőbbi végrehajtásában. Tudjuk ugyan, hogy például egy zsidó embernek tilos volt honfitársát rabszolgájává tenni, s ha ez kivételes esetekben mégis előfordult, köteles volt azt legkésőbb hét év után fölszabadítani. Valójában a kereszténység sem tett sokat azért, hogy ezt az eredetileg hadifoglyokra és ellenséges törzsek kölcsönös megszégyenítésére, illetve kiirtására kialakult, majd később „piacgazdasági tényezővé” vált szégyenteljes intézményt erélyesen ostorozza, kerülje, avagy éppen annak megszűnésén fáradozzék. S bizony a mai olvasónak megkeseredik a szája íze, ha a Bibliában ilyen mondatot olvas: „Rabszolgaként hívattál el? Ne törődj vele...” (1Kor 7,21)

Ezen bizony vajmi keveset segít Pál apostol nagyvonalúsága: „Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3,27–28) És nem kellene szomorúaknak lennünk a Filemonhoz írott levelének olvastán? Pál Krisztus-hitre térítette a címzett szökött rabszolgáját (a szökésért akkor halálbüntetést járt!), s abban a reménységben küldte vissza gazdájához, hogy az – mint keresztény testvért – jóindulatú kegyelmébe fogadja vissza. Csak ha a reális körülményeket tartjuk szem előtt, akkor döbbenünk meg ekkora bátorság és hit láttán! Ám azt Pál sem parancsolja meg Filemonnak, hogy azonnal szabadítsa föl Onézimoszt, ha másért nem, legalább az ő kedvéért! Ugye milyen hevesen védelmezték az egyházak is a fekete rabszolgaság intézményét a 17–19. századi Amerikában?! De arról sem tudunk, hogy az USA hadserege által Guantanamo szigetén kutyaketrecben tartott és a nemzetközi igazságszolgáltatási normák érvénye alól törvénytelenül kirekesztett afgánok embertelen állapota és kínzása ellen a „keresztény Amerikában” különösebb tiltakozó hullám indult volna el!

Nem hallgathatjuk el, hogy a mi népünknek is bőven kijutott ennek az áldatlan intézménynek az „áldásaiból”! A keresztény Magyarország lelkiismerete is csak nehezen mozdult, hogy jobbágysorba taszított testvéreit ne csak a 19. század folyamán, hanem már sokkal korábban szabadítsák fel! Minden korban akadtak ugyan tiszteletreméltó kivételek, de szavuk legtöbbször pusztába kiáltott szó volt. Esetleg a maguk portáján tettek meg mindent hűséges jobbágyaik felszabadításáért.

De mindez semmi volt Vorkutához, a doni bányákhoz, Recskhez és a 20. századi gulágokhoz képest, amelyekben állatiassá züllött „táborfelügyelők” százezerszámra ütötték-verték, nyomorították, éheztették halálra honfitársainkat – legtöbbször minden alap és ok nélkül. Még személyesen is érdekelt vagyok, ha szólok. Egyik mostohanagybátyámat Recsken éheztették halálra. Brazíliában pedig én béreltem teherautót annak a nyomorult magyar családnak, amelynek 30 km-es gyaloglás után sikerült csak kiszabadulnia a kegyetlen brazil nagybirtokos kávéültetvényéről.

De volt valahol „kultúrforradalomnak” csúfolt népirtás is, amely „a szocializmus békés építése” ürügyén nyomorított meg „osztályidegeneket”, vagyis a rabszolgák 20. századi válfaját. No és mit szóljunk a távol-keleti, 7–12 éves, nehéz testi munkára kényszerített „olcsó” szőnyegszövő páriákhoz (a most karácsonykor nyugaton piacra dobott gyermekjátékok 80%-át állították elő így az állítólag egyre modernebbé váló Kínában!). Mi pedig még 2003-ban is 50 eurót fizetünk azért, hogy Dél-Szudánban egy keresztény asszonyt vagy gyermeket kiváltsunk a rabszolgaságból! Nyugaton élő magyarként pedig nem tudjuk arcpirulás nélkül olvasni a statisztikát, amely szerint a Németországban „dolgozó” örömlányok több mint fele állítólag önként „emigrál” az egykori „keleti blokk” (kedvelt német újságírói kifejezés!) országaiból, hogy boldogan vesse magát a modern rabszolgaság karjaiba.

Ugye, hogy még mindig rossz lehet a lelkiismeretünk? Pedig az ENSZ deklarációjában a győztes abolíció szólal meg. Ám hogy ezt a gyakorlatban is végrehajthatja-e a rabszolgaságra való emlékezés, azt erősen kétségbe kell vonnunk.

No de legalább „tövis a testben” ez a döntés, s már ez is valami!

Gémes István