A vasárnap igéje

Hetekkel ezelőtt tanúja voltam néhány fiatal beszélgetésének. Az egyik leány többek között a felsőoktatásban szerzett tapasztalatait osztotta meg barátaival. Nagy hévvel és büszkén magyarázott egy általa kiválóan megoldott tesztről, amelyben „olyan közismert mondások szerepeltek, mint hogy Isten tervez, ember végez”. Megütötte a fülemet ez a nyilvánvaló tévedés, és arra gondoltam, hogy ez az elszólás nem csupán egy manapság oly közkeletű hozzáállás kivillanása (tudniillik hogy ha létezik egyáltalán Isten, akkor is csak passzív tervezgető, az ember a cselekvő) vagy egy rosszul megjegyzett közmondás pálfordulása, hanem pontosan kifejezi a Krisztus-követő tanítvány gyakori szereptévesztését is.

Igénkben Jézus úton van Jeruzsálem felé, mert „közeledett felemeltetésének ideje”. A legrövidebb úton halad, mivel – az eredeti görög szöveg szerint – arcát szilárdan a Jeruzsálembe való menetel felé fordította. Nem másfelé nézelődik, nem keres kerülő utakat, kiskapukat, hanem elhatározta, hogy engedelmeskedik az Atya szabadító szándékának.

Vele vannak a tanítványai, akik látták az ő dicsőségét ott, a megdicsőülés hegyén. Ők a megtapasztalt krisztusi fényesség után büszkén állnak a Mester oldalán, illési lélekkel, a passió keskeny útját diadalútnak értelmezve. Ők is tevékenyek. Ószövetségi nyomdokon, a beavatottak magabiztosságával döntenek az útközben eléjük gördített akadály megtorlásáról, tudva, hogy felemeltetése előtt a nagy próféta, Illés is tüzet kért az érte jövő pribékekre (2Kir 1,9–16).

Mennyiszer ilyenek voltunk és vagyunk mi is, Jézus egykori és mai követői! Olyan öntudattal képzeljük magunkat Isten tervezőasztala mellé, mintha már minden titkot ismernénk (1Kor 13,2a), és egyetlen dolgunk, hogy Urunknak tanácsokat osztogassunk a nagyobb hatékonyság érdekében: „Uram, ide vastagabb vonalat húzzál.” Régi tanítványi tévedés Isten terveit kutatni ahelyett, hogy akaratát cselekednénk. Uram, akarod-e? – hányszor hangzik és hangzott ez a kérdés dicsőségtől részegen, és keresztes hadak dübörögtek, inkvizítorok szavai dörögtek. Így van ez ma is. A krisztusi szót feledve protestálunk annak jegyében, hogy „a népirtással fenyegetettek nem fogják másik arcukat odatartani itt sem” – ahogyan a közelmúltban invitálták egy tüntetésre a keresztényeket.

Hiszen mi is „láttuk az ő dicsőségét”. A szemtanúk nyomán, a pásztorokkal együtt a karácsonyi angyalsereget, a bölcsekkel a megjelent csillagot, Jézusban a világ világosságát. És benne láttuk a magunk dicsőségét, hogy mi a föld sója és világossága vagyunk, láttuk a történelemben a keresztény államokat, a kultúránk győzelmét.

Bármennyire igaz és szép mindez, lássunk bár méteres glóriát fejünk felett, szeretet nélkül mégis semmit sem jelent (1Kor 13,2b). De nem az emberi haszonlesés érdekszeretetének – amely a cselekvés előtt mindig mérlegel, számolja a várható hozamot –, hanem a mennyei Atya „mégis szeretetének” kell áthatnia tetteinket, mely érdem nélkül is érthetetlen jóindulattal van irántunk.

Jézus is e szeretet jegyében cselekedett. Nem e világi gondolatait követve töltötte be Isten akaratát, és saját pillanatnyi szájízének megfelelően igyekezett teljesíteni küldetését, átgázolva mindenkin és mindenen. Ő nem csupán a jeruzsálemi célt látja a távolba meredve, ahol majd a szeretet szerint kell tennie, hanem közvetlenül maga elé is lát. Úgy tesz, mint akiben már most az Atya Lelke működik, és nem csak aztán öltözi magára a kegyelmet.

Nekünk, homo Christianusoknak, krisztusi embereknek szintén ez a küldetésünk: véghezvinni Urunk akaratát ott, ahová helyeztettünk. Nem emberi bölcsességünktől és indulatainktól irányítva, hanem úgy, mint akiket a cselekvő Lélek, Isten Lelke hajt. A valódi kereszténységben nem nekünk kell ténykednünk, hanem ennek a Léleknek kell működnie általunk. Ez a krisztusi cselekedet titka! A vízkereszt ünnepe utáni vasárnapokon gyarapodjunk ezzel a Lélekkel. Megtehetjük, mert Jézus Krisztusban már megjelent és fénylik az igazi világosság. Maradjunk meg őbenne, munkálkodva általa.

Imádkozzunk!

Áldunk téged, Urunk, Jézus Krisztus, mert türelemmel és szeretettel jöttél a világba. Dicsőítünk, mert meg akarsz menteni minden embert, és azok vesztét sem akartad, akik nem fogadtak be téged. Szereteted ébresszen minket bűnbánatra, téged követő alázatra és szelídségre, hogy Isten gyermekeiként szeretetben járjunk, úgy, mint akiket a te Lelked vezérel. Ámen.

Győri Tamás